Fotó: Lambert Attila
Visszaemlékezéseiben azt írta a gyermekkorában megismert Bíró Ferenc csíkszeredai plébánosról: „Ilyen szeretnék lenni.” Miért volt ilyen nagy hatással Önre?
– Csíkszereda mellett töltöttem gyerekként a nyarakat ötéves koromtól kezdve. Bíró Ferenc plébánossal úgy kezdődött a barátságunk, hogy az utcán menve hangosan énekeltem a bátyámtól megtanult cserkészindulót. Ezt ő meghallotta, és kijött üdvözölni, ki ez a bátor magyar gyerek. 1934-et írtunk, a székelység a románok szorításában élt. Sokat beszélt nekem Jézusról mint a legjobb barátjáról. Bíró Ferencet szerették, tisztelték az emberek. Többször megbüntették, megbotozták, de annál keményebbé vált. Nagy példaképem lett. Hiteles pap, akitől azt tanultam meg, az embernek keménynek kell lennie.
A debreceni piarista iskolai érettségije után rögtön belépett a rendbe. Hogyan élte meg az iskolás éveket?
– Egyenes út vezetett számomra a rendbe, holott nem volt sima a kezdet. Az elemi után kerültem a piaristákhoz. Fiatal, akkor kezdő szerzetest kaptunk osztályfőnöknek. Magyartanár volt, az első dolgozatot arról íratta, ki a legjobb barátunk. Én, ahogy Bíró Ferenctől tanultam, Jézusról mint a legjobb barátomról írtam, ezt a magam tudása alapján meg is indokoltam. Aztán az atya kiemelte a dolgozatomat: „Micsoda jámbor szöveget írt egyikőtök!” Ezt kaptam meg tőle: biztos érdekből tettem, ezzel akartam „bevágódni” nála. Nagyon fájt nekem ez a megjegyzése. A három év alatt, amíg el nem helyezték, nem szívlelt engem, mindig addig feleltetett, amíg valamit nem tudtam. Az új osztályfőnököm megszeretett, sokszor kérte különböző feladatokban a segítségemet. Később ministrálni hívott. Jó kapcsolatba kerültem az atyákkal, szépen bontakozott a piarista életem. Ebben az időszakban olvastam Lisieux-i Szent Teréz önéletrajzát. Megvigasztalt engem: ha ennyire tudta szeretni Jézust, én is fogom tudni így szeretni őt.
Gyermekkora a háború éveire esett. Hogyan élte meg ezt az időszakot?
– 1944-ben volt egy nagy bombázás Debrecenben. Vasutas édesapám, mivel az állomás is célpont volt, nehéz helyzetbe került. A bombázás hírére munkatársai a pincébe menekültek, de édesapám visszament az irodába az írógépért, amire előtte hónapokig gyűjtötte a pénzt. Elkezdődött a légicsapás, már nem volt ideje a pincébe lejutni, a szobában ragadt. Ő túlélte a bombázást, az óvóhelyet viszont telitalálat érte, mindenki meghalt. Bennem az maradt meg, Isten megmentette az apámat, ajándékként éltem meg, nem győztem megköszönni.
Hogyan érintette, hogy a noviciátust már elvégezte, de az akkori rendelkezés szerint a rendi létszámkorlát miatt az esztergomi főegyházmegye növendékeként a Központi Szemináriumba került?
– Belépésemkor harmincan voltunk piarista kispapok, ebből tizennégy maradhatott a rendben, a gimnázium tanári utánpótlására. Átkerültem a főegyházmegye kötelékébe, és 1953. június 14-én szenteltek pappá Esztergomban. 1954-től az esztergomi Vízivárosban szolgáltam. Boldog voltam, hogy pap vagyok. 1955-ben jött a második megrázkódtatás. Abban az évben minden papnak dolgozatot kellett készítenie az elmúlt tíz évről. Én arról írtam, mi mindenen ment keresztül az Egyház: így a rendek feloszlatásáról, az egyházi iskolák megszüntetéséről, a hitoktatás ellehetetlenítéséről. Az esperes visszahozta a dolgozatomat, mondván nem erről kell írni, hanem ez elmúlt évek nagyszerű eredményeiről. Én ezt nem tettem meg – hazugsággal nem kezdhettem a papi életemet. Azt mondtam, küldje így tovább, a balhét majd én elviszem. Rögtön áthelyeztek Érsekvadkertre, Balassagyarmat mellé káplánnak. A plébánián nagyon jól éreztem magam a mélyen hívő palócok között. Egy bő fél év után innen is elhelyeztek. Nógrádmegyerre, Salgótarján, a nagy kommunista fészek környékére kerültem. De a plébános és egy lazarista atya, aki kántorként tevékenykedett, nagyon hiteles lelkipásztorkodást folytattak, jól megtaláltam ott a helyem. Ez 1958-ig tartott. Akkor az esztergomi érseki hivatalba szertartónak akartak rendelni. Az akkori igazgató nagy békepap volt, nem akartam odakerülni. Megkerestem az apostoli kormányzót, Schwarz-Eggenhofer Artúrt egy igazolással az orvostól, hogy nekem gyomorfekélyem van, nem vagyok alkalmas az idegi megterhelés miatt erre a feladatra. Így kerültem Budapestre, a törökőri Lisieux-i Kis Szent Teréz-templomba segédlelkésznek.
Hogyan tudta megőrizni piarista hivatását?
– A szemináriumot a piarista rend anyagi támogatásával végeztem Budapesten. Folyamatosan tartottuk a kapcsolatot a renddel, Előd István spirituális látogatott minket, és igyekezett megtartani a piarista lelkületben. Sík Sándor, az akkori elöljáró azt tanította nekünk, éljünk a fogadalmunk szerint. Ez a piaristáknál a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség mellett kiegészült a tanítással. „Az ifjúságot hitben és tudásban fogjátok nevelni. Ezt állandóan tartsátok eszetekben, akié az ifjúság, azé a jövő” – biztatott Sík Sándor. Így én az ifjúsággal való foglalkozást tekintettem hivatásomnak. Nem is akartam plébános lenni, mert a fiatalokkal mindig a káplán foglalkozik, nekem jó volt, nem bántam, hogy káplán maradtam. Rengeteg gyerek járt hozzánk a környező iskolákból hittanra.
Ez sem tartott sokáig, hamarosan eltiltották a papi működéstől.
– Valóban, 1961-ben hivatott Schwarz-Eggenhofer Artúr apostoli kormányzó, és közölte, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal egyházfegyelmi intézkedést követel, ezért három évre eltiltanak a papi működéstől. Tudtam, hogy regnumi tevékenységem, ifjúsági munkám miatt kerültem ebbe a helyzetbe. Ez volt a bűnöm. Hazudni ekkor sem tudtam. Voltak olyanok is, akiket nem három évre, hanem örökre eltiltottak a papságtól.
Ekkor világi pályára került.
– Rettenetesen fájdalmas volt, hogy eltiltottak a papságtól, de nem siránkoztam, ha már így történt, keresnem kellett a megoldást. Egy tanítványom édesapján keresztül – meglehetősen kanyargós úton – rádióműszerész lett belőlem.
Hogyan boldogult ebben az egészen más életben?
– Hamar kiderült a szervizben, hogy pap vagyok. Megláttak a Rókusban (a budapesti, VIII. kerületi Szent Rókus-kápolnában – a szerk.) – reggelente ugyanis a plébános engedélyével bejártam misézni. Azt mondtam a műhelyben: igen, pap vagyok, munkás pap, de itt is szeretnék helytállni.
Egyik reggel – akkor már köztudomású volt, hogy pap vagyok – nagy ovációval fogadott az egyik műszerész, kezet fogtam vele. Akkora áramütést kaptam, hogy azt hittem, végem van. Az a ravasz fiú megfogta a televízió 10 ezer voltos egyenáramú kimenetét, őt, aki gumitalpú cipőben volt, nem rázta meg. De engem igen; meg sem tudtam szólalni, csak rázkódtam. Amikor magamhoz tértem, csak ennyit mondtam: „Hát ti igazán kedvesek vagytok, hogy ilyen nagy szeretettel fogadtok.” Átmentem a próbán. Attól kezdve a munkahelyi közösség befogadott, mindenkivel jóban voltam, a párttitkárral is. Megszerettek, és papként is számítottak rám. Így telt el a három év, 1963–65-ig. Közölték, visszatérhetek a papi szolgálatba. Azt mondtam, még előtte leteszem a szakmunkásvizsgát. Én nem változom meg, legyen a kezemben a rádióműszerészi végzettség. Csak ezután, júliusban mentem vissza.
Folytathatta tehát lelkipásztori szolgálatát. Mire helyezte a hangsúlyt?
– 1965-től a Rókus-kápolnába kerültem, eleinte kisegítőként, majd 1967-től segédlelkészként, később, 1977-ben a budai Szent Imre-plébániára segédlelkészként. A lelkipásztori munkát számomra itt is az ifjúság tanítása jelentette. A rókusi évekbe vitt vissza egy közelmúltbeli élmény. Néhány éve meghívtak a főegyházmegyei kánoni vizitáció utolsó napjának miséjére. Székely János helyettesítette Erdő Pétert, aki éppen Rómában volt. Székely János a szentmise elején megköszönte nekem, hogy ötödikes gyerekként a hittanórámra járt. Hasonlót éltem meg régebben, amikor felkeresett egy asszony a fiával. Elmondta, megjárta az auschwitzi tábort, hazatért, megszeretett egy mélyen hívő, katolikus férfit, és feleségül ment hozzá. Miután férje meghalt, keresett fel engem azzal a kéréssel, hogy rám szeretné bízni a fiát, mert a férje iránti szeretetből katolikus hitre akarja nevelni. Attól kezdve a fiú – ma ismert közgazdász, egyetemi tanár – hozzám járt hittanra, még a közgazdasági egyetem évei alatt is.
A rendszerváltáskor térhetett vissza a piarista rendbe, és intenzív időszak következett.
– Az ünnepélyes örökfogadalmat 1989. február 9-én tettem le. 1991-ben költöztem be a budapesti piarista rendházba, akkor a Mikszáth térre, ahol négy éven át a rendi kispapok nevelésével foglalkoztam és gimnáziumi tanárként is tanítottam. 1995-ben tartományfőnökké választottak, 1999-ben újra, 2003-ig tartott ez a megbízatásom, közben tanítottam a Kalazantinumban és a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Hetvennyolc évesen újabb feladatot kaptam: 2007-től a piaristák székelyföldi missziójának újraindításán dolgoztam, Csíkszeredában tanulmányi házat nyitottunk.
Pályája azt bizonyítja, hű maradt a gyerekkori példaképhez.
– Az élet azt mutatta, rengeteget számít, hogy milyen egy pap. Aki nem hiteles, a krisztusi élettől idegeníti el a keresőt. Valamennyien bűnösök vagyunk, nem méricskélhetjük, ki mennyire az. Nem lehet kettős életet élni. Az nem ad feloldozást, hogy mások bűnösebbek. Szent János három levele meghatározó számomra. Azt írja az apostol, akiben nincsen szeretet, nem tudja megismerni Istent. Hozzáteszem: akiben nincs szeretet, az a másik embert sem tudja megismerni. Ha két ember egy távollévő harmadikról beszél, akkor biztosan megszólják. Jézus azt mondta, ne egymás bűneiről beszéljünk, hiszen nem tudhatjuk, a másik hányszor tudta legyőzni a kísértését. Nagyon sokat jelent nekem az is, ahogy Ferenc pápa egyértelműen a szegények mellé áll, megmutatja ezt életvitelével, szavaival, tetteivel. Tele van az életem ilyen csodákkal.
