„Ahhoz, hogy megismerj, elég neked, Uram, ha belém veted a fájdalom horgonyát. Húzol egyet a kötélen, és én felébredek.” Álom, álmodozás, kijózanodás. A valósággal való szembesülés, az érés, a megszenvedett bölccsé válás benső útja… – sok mindent sugall Saint-Exupéry „föltekintése”. Akira Kuroszava két alkotása, az 1965-ben készült Rőtszakállú és az 1970-es Dodeskaden (Dodes’ka-den) különböző korban és közegben játszódik ugyan, mégis mintha párdarabok volnának a fenti gondolat jegyében. Az európai kultúráért rajongó, a nyugati irodalom óriásainak műveit, azok motívumait otthoni környezetbe helyező japán rendező e két filmjében is úgy egyedi és különleges, hogy közben a mi olvasmányélményeinkből ismerős élethelyzeteket tár fel. Finoman, sokszor csak jelzésszerű utalásokkal, ráhagyatkozva a befogadó – részinformációkat összegző és saját válaszokat termő – fantáziájára. A megközelítésmód autentikusságában, a látvány részletgazdagságában elmerülve európaiként legfeljebb azon morfondírozhatunk, hogy a történések sűrűje-mélye, a szereplők pszichéje vajon mennyire japán. Magától értetődők volnának ott és így az irgalmasság, a bűnbánat, a jóvátétel cselekedetei? A tradicionális japán kultúra hozzáférhető alapműveiből kiindulva ez nem valószínű. Akira Kuroszava kérdésfelvetései, válaszai, megoldásai sok esetben ugyanis – Victor Hugo, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Bernanos „módján” – feltűnően evangéliumiak.
A XIX. században játszódó orvosdráma, a Rőtszakállú Jamamoto Sugoro könyvének adaptációja, de a rendező Dosztojevszkij Megalázottak és megszomorítottak című regényének egyik epizódját is beemelte a filmbe. A bordélyházból elhozott gyereklány ügye azonban csupán egyike a dosztojevszkiji ihletésű történeteknek…
A nagaszaki holland iskolában végzett Jaszumoto Noboru (Juzo Kajama) arra készül, hogy az elit, a sógun háziorvosa lesz. Gyakorlatra viszont egy, a szegények gyógyításával foglalkozó külvárosi közkórházba küldik, amelyet a Rőtszakállúként emlegetett karizmatikus főorvos, Niide Kjodzso (Tosiro Mifune) vezet. Jaszumoto az első pillanattól lázad, még az egyenruhát sem hajlandó felvenni, minél előbb ott akarja hagyni a szegénység szagával átitatott, keserves munkát jelentő, vigasztalan „telepet”. De ahogy a szigorú, szűkszavú, ám a betegek testével-lelkével egyaránt törődő Rőtszakállú nyomán megismeri a rájuk bízottak „kórképét”, látásmódja fokozatosan megváltozik. A fiatalember értékrendje átalakul, a közös gyógyítás során a Rőtszakállú atyai barátja, mestere és példaképe lesz.
E röviden összefoglalható karriertörténet mindössze kerete a lényegi cselekménynek, a film ugyanis valójában az egyes orvosi esetekhez kapcsolódóan kibomló sorsok, egyéni tragédiák füzére. A léleksérelem tüneteként eluralkodó betegség, a közelgő halál határhelyzeteiben lehullanak az álarcok. Kegyelmi pillanatok forrása, a világos beszéd, a tisztázás és – ha lehet – a megbékélés ideje ez. Világossá válik, hogy mi van a világtól elzárt „fekete özvegy” tébolya mögött; és miért nem találkozhatott még egyszer, utoljára a haldokló apa rég nem látott lányával. Egy, a túlvilágra készülő, önfeláldozó ápoló „gyónásából” kiderül: a rászorulók szolgálatával próbált felejteni és vigaszt találni azután, hogy a természet vad erői, a lélek rejtelmei és a szív fájdalmai többször, majd végleg elszakítják imádott párjától. Jaszumoto első igazi páciense a kuplerájból kiemelt, bizalmatlan és vadóc kamaszlány, Otojo, akinek a megalázottság lelki béklyójával és a felnőtté érés elkerülhetetlen kínjaival egyszerre kell megküzdenie. És immár a többi megszomorítottért, a még kiszolgáltatottabbakért érzett felelősség tudatában…
A Dodeskaden életképei egy XX. századi városszéli nyomortelepre visznek. Nélkülözés, mentális zavar, züllés, hanyatlás, szóbeszéd, megcsalás, éhezés, családon belüli lelki és fizikai erőszak, melankólia, reménytelenség… – s mégis, mindezek ellenére Akira Kuroszava első színes filmje színtiszta poézis. Peremvidék határhelyzetekkel, de telve gyermeki álmokkal, olykor szürreális víziókkal. Irgalommal. Míg a Rőtszakállúban egymást követik az elbeszélt történetek, itt párhuzamosan futó, csak elvétve kereszteződő cselekményszálakat követve ismerjük meg egyszerű hőseink mindennapos küzdelmeit. Onnan kezdve, hogy az értelmi sérült fiú, Rokucsan „szolgálatba áll”. Úgy, ahogyan minden reggel teszi. Elbúcsúzik kétségbeesetten imádkozó édesanyjától, és kimegy a terepre, a „remízbe”, ahol a „karbantartók” silány munkája miatt morgolódik. Aztán képzeletbeli villamosával elindul, és robog-robog a szeméthalmok között kanyargó kitaposott útvonalán, a jármű zakatolását imitálva: dodesz-kaden, dodesz-kaden… Az aggódó, bánatos anya pedig, mielőtt a fiú hazaérne a „műszakból”, letörli a kalyiba faláról a gyermekét – a „villamosbolondot” –gúnyoló karikatúrát.
Egy apa és élelemért házaló kisfia egy autóroncsban él. Vágyuk egy saját ház, amelyet gondosan közösen terveznek meg – persze csak képzeletben. Kovácsoltvas kapu, díszes kerítés, nagy terasz… – úgy nyugati módra. Pedig e nincstelen, habókos papának elvei vannak, tiszteli az ősi tradíciókat. Morfondírozása felér egy kisesszével: „Azt hiszem, hogy a házunkat dombra kéne építeni. Mi, japánok nemigen választunk magaslatokat lakóhelyül. Inkább völgyekben építkezünk. A hegyek lábánál vagy lapályokon, csakis mélyebb helyeken. Tudod, kisöreg, ennek megvan az oka. A gyakori földrengés meg a sok tájfun. A mi könnyű faházaink, ha magaslatra építenénk őket, ott bizony egy-kettőre összedőlnének. E veszélyt akarták őseink elkerülni azáltal, hogy völgybe települtek. Aztán van egy másik oka is. Mi, japánok valahogy jobban szeretjük a megszűrt fényt, mint a vakítót, éleset. Az árnyékot jobban, mint a napsütést. Vagyis a természet ölében meghúzódva szeretünk élni. Nem valók nekünk kőházak, aligha tudnánk megmaradni bennük. Csak tudod, egy dolgot nem szabad elfelejteni. Igaz, hogy a faházakat szeretjük jobban és a kőtől idegenkedünk, még sincs igaza annak, aki ezt hibának róná fel. Nem gyöngeségből, tudatlanságból, maradiságból őrizzük a hagyományt. Az idegen országok fiai durvák és erőszakosak. Nem csoda, hiszen kő és acél között élnek. Ez teszi őket keménnyé és rideggé. Kezdjük el! Itt van az ideje, hogy házat építsünk magunknak. Gondolnunk kell a jövőre. Terád, jövendő gyermekeidre, sőt az unokáidra is, akik egyszer majd a világra jönnek.” És elkezdik a kaputól, együtt álmodozva…
Az elárvult Kacuko, a rokonai által kihasznált, dolgoztatott művirágkötő, mintha a Rőtszakállúban látott Otojo sorstársa lenne. Őt a nevelőapja erőszakolja meg. A csöndes, panasztalan, öngyilkosságra készülő, megesett lány mégis a szakébolt kifutófiújára támad. Azt sebesíti meg, az egyetlent, aki félti, és feltétel nélkül szereti őt. Ismét egy dosztojevszkiji szituáció, feloldott ellentmondás.
A bölcs Tanba úr minden konfliktust, problémát megold, elsimít. Legyen szó az utcán dühöngő leszereléséről, vagy éppen a tanácsért hozzá forduló, és halálra vágyó, tönkrement rőfös boltos „kijózanítással” történő megmentéséről. („Érdemes élni, ha legalább az álmaink szépek.”) Tanba esetei olyanok, mint az evangéliumi példázatok. Egy éjszaka például arra ébred, hogy kirabolják. A besurranó tolvaj meglepetten követi az öreg nyugodt instrukcióit: „Ne a ládámat vidd el. Abban a szerszámaim vannak. A pénz ott van a tárcámban. Nem sok az egész. Sajnálom, de most csak ennyi van. Ha többre lenne szükséged, gyere el újra! Amennyit tudok, félreteszek neked. Kérlek, csukd be az ablaktáblát! Legközelebb már az ajtón gyere be!” Később a letartóztatott és vallomást tett szerencsétlen betörővel való szembesítéskor az öreg letagadja, hogy valaha is találkozott vele. Biztosan csak álmodta, hogy ő pénzt adott neki. Milyen ismerős „reakció”: Tanba Victor Hugo A nyomorultak című regényében megörökített digne-i püspökkel rokon figura. Szánalom, amely megelőz, elénk siet, felemel és betakar.
Akira Kuroszava a Rőtszakállúban és a Dodeskadenben eléri azt, amire csak a legavatottabbak képesek: személyes ismerőseinkké, szeretteinkké teszi szereplőit. Akikért aggódunk, akiket felráznánk, akiket mentenénk. Vagy ha mást nem is tehetnénk, legalább megölelnénk őket, hogy könnyebb legyen az álmuk.
(Akira Kuroszava alkotásai A japán filmművészet remekei sorozat keretében az Etalon Film gondozásában jelentek meg DVD-n.)
