Fotó: Merényi Zita
Ahogyan három évvel ezelőtt, a szerzetesek évében, most is ragyogó napsütésben gyűlnek össze a találkozó résztvevői a Mátra lábánál, a csodaszép erdők övezte kegyhelyen, ahol a ferences házigazdák mindig szívesen fogadják a látogatókat. Öröm itt lenni – a találkozás öröme sugárzik az arcokról. Nincs olyan nagy forgatag, mint három éve, a megszentelt élet évében, de most is színes kép fogad, a különféle rendek viseleteinek sokszínűsége.
A Férfi Szerzetes-elöljárók Konferenciájának elnöke, Dobszay Benedek ferences tartományfőnök köszönti Pierbattista Pizzaballa érseket, a jeruzsálemi latin patriarkátus apostoli adminisztrátorát, majd a szerzetesnőkhöz fordul, s kifejezi háláját belső látásukért, amely ajándékot jelent az Egyház számára. Lobmayer Ágnes M. Judit, a Boldogasszony Iskolanővérek tartományfőnöke, a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciájának elnöke hasonlóan szép szavakkal üdvözli férfi társaikat, megköszöni, hogy húzóerők az Egyházban. A szerzetesi zarándoklat megszervezéséért Orosz Lóránt ferences házfőnököt és Kiss Didákot, a Magyarországi Szerzetes-elöljárók Konferenciáinak Irodája vezetőjét illeti köszönet.
Öröm, hogy láthatom Pizzaballa érseket, akinek neve gyakran előfordul a híradásokban. A találkozóra a szentföldi keresztények tanúságtételét is magával hozta. Húsvét perspektívájában kell megélnünk a hitünket és a közösséget, mondja, s előadásából érthetővé válik, milyen konkrét valósága van e gondolatnak a háborús feszültség légkörében, ott, ahol minden a pusztulásról, a halálról szól. Sokan vannak, akik megmutatják a világnak, hogy Isten szabadságát minden helyzetben meg lehet élni. Így tesz az a sok szerzetes is, aki ott maradt a háború sújtotta Szíriában. Miközben a keresztényekért és a muszlimokért is munkálkodnak, valóra váltják ezt a gondolatot.
Találkozom egy régi jó barátnőmmel, Anikó nővérrel, aki azokról mesél, akiknek a szívén viseli a sorsát: egy halmozottan hátrányos helyzetű lányról, Katiról és a testvéréről. Az őket ért bajok közül egy is elég lenne ahhoz, hogy azt mondjuk, nincs mit tenni, ő mégis ott áll mellettük, s újra és újra segítséget nyújt nekik gondjaikban. Milyen szép, hogy a jelen lévő szerzetesek sok embert hordoznak a szívükben, így olyan, mintha ők is itt lennének: ismerősök, barátok, diákok, kérdéseikre választ váró fiatalok, erejüket vesztett idősek, az élet peremén élők, akik valóban apákra és anyákra találnak az Istennek szentelt életet élőkben. És – remélhetjük – általában a keresztényekben.
Mit jelent az apaság és anyaság a szerzetesi életben? – teszi fel a kérdést Pizzaballa érsek. Legyen mindenki a másik szolgája, ahogyan Szent Pál írja a tesszalonikaiaknak, akik között nem tekintéllyel, hanem anyai, apai szeretettel élt. Az apaság, az anyaság egy életstílus, a hitre való nemzés: a szerzetes annyira apa és anya, amennyire az Istennel való találkozásra, kiengesztelődésre szüli az embereket. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha kedvesek a számára az emberek.
Az igazi apaság nem az ember, hanem Isten atyasága: Krisztust nemzi a másikban. Ahhoz, hogy nemzeni tudjunk, előbb fiúvá, Isten fiává kell válnunk. Az apaság nem szerep, hanem szolgálat. Ha az apaságot tekintélyként értelmezzük, az magányt szül, ha azonban szolgálatként, az gyermekeket nemz. A szerzetesi közösségben oly fontos engedelmességről szólva a szentföldi érsek hangsúlyozza: ha a közösségben a szerepek határozzák meg a kapcsolatokat, akkor az engedelmesség folyamatos alkudozást jelent. Az engedelmesség akkor könnyű, ha a szeretetre, a szolgálatra épülnek a kapcsolatok.
A szerzetesi élet két veszélye közül az egyik, ha csak a spirituális életre koncentrál, és nincsenek külső kapcsolatai; a másik pedig, ha fundamentalista, vagyis mereven ragaszkodik a szabályokhoz. Az életadás erőfeszítést kíván. A testvéri közösségnek nyitottnak kell lennie a világra, ugyanakkor ki kell fejeznie egy újfajta hovatartozást. Apának lenni, életet adni: ez mindig a konkrét személyekkel való kapcsolatban nyilvánul meg, ott, ahol élünk. A testvéri közösség nem csupán egy csoport, amelyben a tagok jól érzik magukat, hanem Krisztus teste, amely kifejezi az üdvösséget a világ számára. Ugyanakkor nem is egy idilli, tökéletes hely, ahol nincsenek problémák. Máté evangéliuma felsorolja a nehézségeket is, de húsvéti perspektívába helyezi őket: meg kell halni és újjá kell születni az életre. Szent József megtagadta önmagát, hogy új életet szüljön. Ha a keresztény életben nincs meg ez a húsvéti perspektíva, akkor nincs prófécia sem. A keresztény élet túlzás, olyan szeretet, amely túllép a határokon. Szent József túllépett az emberi számítgatásokon, és belépett a teljes ingyenesség logikájának világába – hangsúlyozza az érsek.
Mi kell ahhoz, hogy atyákká legyünk? Ki kell lépnünk az énközpontúságból; gyermeknek kell lennünk, nem szolgának; a másik ember testvérévé kell válnunk, és nem szerepeket, hanem testvéri kapcsolatokat megélnünk. Ha így teszünk, újjászületünk, az életünk prófécia lesz, s mi is új életeket szülünk. Ha a szívünkben mélyen gyökerezik a hivatás, ha gyermekek vagyunk, akkor semmi sem akadályoz meg bennünket abban, hogy életadóvá váljunk – zárja gondolatait a szentföldi ferences.
A szabadtéri oltár előtt bemutatott szentmise homíliájában Pizzaballa érsek a húsvét fényében születő első közösségről beszél, amely a megosztottság válságát élte át, ám ez új lépeseket szült, a diakonátus megalapítását, s ezzel növekedést eredményezett. Az evangéliumban a tanítványok a kenyérszaporítás után át akarnak kelni a tavon, de sötét van és a tenger viharos. Jézus megjelenik köztük, beszáll a bárkába, és hirtelen a túlparton találják magukat. Az érsek azt kéri a szerzetesektől, tanúságtételük mindig annak a próféciája legyen az Egyházban, hogy csak akkor tudunk átérni a túlsó partra, ha a bárkánkban ott van Jézus.
A közös ebéd után Jeges Mirjam kármelita perjelnő, a nap másik előadója Márián keresztül kapott felismeréseit osztja meg a zarándok szerzetesekkel. Felhívja a figyelmet arra, hogy az Újszövetség keveset ír Máriáról, ám e kevésben rendkívül sokszor szerepel a szív szó. Mária megjegyezte és „a szívében forgatta” a történteket, írja Lukács (2,19). Az itt használt görög ige ugyanaz, mint amelyből a szimbólum szó is ered: valamely kettétört dolog összeillesztését jelenti, amely önmagán túli értelmet kap, mélyebb dimenziót tár fel. Mária a szív emlékezetével türelmesen összeillesztgette szívében Isten szavát, múltja történéseit és a megjelenő új valóságot. Mi is ebben a hármas tükröztetésben találjuk meg a valódi értelmét annak, ami történik velünk, legyen az keserves fájdalom vagy a kegyelem túláradása. Mária mindezt „megőrizte szívében” (Lk 2,51) – a görög diatereo ige hosszú belső dialógusra utal, azt jelenti, időt szánni az értelem keresésére. Ha így teszünk, mi is belátjuk, hogy minden kegyelem, minden Isten irgalmát hirdeti – hangsúlyozza Mirjam nővér.
Mária hagyta, hogy megtörténjen vele az ismeretlen, ráhagyatkozott a Mindenhatóra. Ez az elfogadás azonban nem beletörődést jelent: kész elfogadni Isten mindent átalakító erejét, Isten szívét próbálja megérteni. Mi is kérhetjük Mária oltalmát, amikor nem értjük Isten gondolatait. A kontempláció lényege ez: csodálni anélkül, hogy mindent érteni akarnánk. A pillanatnyi helyzeten nem kell feltétlenül változtatni, meg lehet nyugodni benne, és a bensőnk mélyén találkozni az Úrral. Ahogyan Keresztes Szent János mondja: a szív mélyén több központ van, ahová alászállhat a lélek akkor is, ha nem érte el a legmélyebbet – magyarázza a kármelita perjelnő.
Az ámen hitet és engedelmességet jelez egyszerre. Az Isten akaratába való beleegyezést azonban nem lehet improvizálni, az hosszú hűség gyümölcse. „Fiat voluntas tua – Legyen meg a te akaratod” – mondjuk mindennap a Miatyánkban. Isten olykor a szavunkon fog bennünket, és ezek a helyzetek szabadságunk valódi próbái lehetnek. Isten titokban etet a lélekkel egy gránátalmaszemet, mondja Simone Weil. Ez a beleegyezést jelenti, amit Istennek ajándékozunk. E gránátalmaszem megbújik a lélek többi hajlama között, s mégis örökre eldönti annak sorsát: Isten titokban odaajándékozza nekem a képességet az ámenre, én pedig a szabadságom függvényében élek vele.
Az ember nem valósíthatja meg önmagát anélkül, hogy igent ne mondana. Az igen azonban sok nemet feltételez: a választás egyúttal lemondás is. Minden igen kockázat, és célt kíván meg. A legelső kérdés az, mi a cél, amelyhez az igent és a nemet mérem. Ami megérleli az embert, az a meghozott döntésekhez való hűség.
Mindig megérint a nagyszombat nagy csendje – osztja meg tapasztalatát a jelenlévőkkel Mirjam nővér. – Mintha megállna az idő – a Szentlélek fontosnak ítéli a hiány, a gyász megélését. Emberségünk elmélyítésének folyamatában nagy szerepet játszik a veszteség feldolgozása. Nagypénteken mindenki megtapasztalta a lehetetlenséget – Isten csendje volt jelen mindenütt, a fájdalom szorítása. Itt kezdődik a nagyszombat munkája: a kudarc létezik, a halál létezik, és nekem a reményt kell kimunkálnom magamban, értelmet kell keresnem a látszólagos kudarc mögött, mert csak így leszek képes befogadni az Országot. Ez a hosszú folyamat nem más, mint a szívünk megtérése. Az Istenszülőre bátran támaszkodhatunk ebben, ő megtart minket. Mária jól tudott emlékezni, védelmezni a reményt. Ő a remény anyja, mert a fájdalmak mellé odateszi Isten ígéretét – ez az ő értelmezési horizontja. Nem takarja el a valóságot, hanem túllát rajta. Ha én is így tekintek életem valóságára, akkor bátrabban, nagyobb nyugalommal tudok továbbmenni.
Isten kegyelméből Máriában is megvalósultak Jézusnak a földbe hullott gabonaszemről mondott szavai. Isten Fiáról szólt e tanítás, de a szentírási szövegeket – a modern hermeneutika módszerével – úgy is lehet értelmezni, hogy megnézzük, mit hoztak létre, milyen élet áramlik ki belőlük az idők során: az alázatos názáreti Szűz az évezredek során megszámlálhatatlanul sokak anyja lett. A mi életünknek is nagyobb a távlata, mint gondolnánk.
Lisieux-i Szent Teréz azt írja, Mária nem futhat előre egyedül: „magával ragadja az összes lelket, akit szeret”. Ez a Szűzanya evangelizálása: fut Isten felé, és engem is magával visz, ha belekapaszkodom.
Mária soha nem vádlója testvéreinek, mindig közbenjáró. Észrevétlenül bogozgatja a csomókat. A Királyok II. könyvében olvashatjuk Elizeus próféta történetét, amelyben Izrael királyának segít kilőni a nyilat. A belső szobánk nyitott ablakából mi is nyilakat – imáinkat – lőjük az ég felé. E nyílvesszők egészen Isten szívéig érnek, mert Mária keze ott van a kezünkön, és segít tartani az irányt – fejti ki a perjelnő.
Olvassuk, hogy Mária Krisztus mennybemenetele után együtt imádkozott az apostolokkal – vagyis azokkal, akik magára hagyták az Urat a szenvedésben. Hogyan tudta életébe illeszteni, feldolgozni ezt a csalódást? Mária személyiségének legbensőbb lényegéhez tartozik a hálás elfogadás. Ő tudja, hogy az egység megőrzésének alapfeltétele a megbocsátás, a másik tartozásának elengedése. A Szűz tekintete „a gyengéd együttérzés tekintete”, írja Georges Bernanos.
A bizánci akathisztosz himnuszban sokszor énekeljük: „Örülj, szent Szűz.” Isten, aki maga a végtelen öröm, nekünk akarja adni ezt az örömet, amely – válaszul az életet motiváló érték érdekében tett erőfeszítésekre – azzal jön szembe, aki nem keresi. Ez az öröm másfelől a Lélek gyümölcse, belülről fakad, misztikus tapasztalat, Isten műve bennem. Tanulnunk kell örülni. Ha Isten szeretete központi jelentőségű az életemben, akkor észreveszem a legapróbb jeleket is, és nincs szükségem rendkívüli jelekre. A többi dolognak pedig nem tulajdonítok nagy jelentőséget, mert nem hiszem, hogy tartós örömet tudnának szerezni. „Őérte mindent veszni hagytam” – mondja Pál apostol. A vágyaim, az ízlésvilágom evangelizálásáról van szó, hogy eljuthassak önmagam középpontjába, és ne önző kis énem csapdájában éljek. A keresztény öröm igazi forrása az Atya szava, amelyben magamra ismerek. Hagyom, hogy az Atya öröme betöltsön, és a bennem megszülető örömmel válaszolhatok rá. Mária segít ebben, fölemel, bátorít. „Inkább anya, mint királynő” – írta róla Kis Szent Teréz. Naponta megköszönhetjük Istennek, hogy ilyen anyát adott nekünk – zárja gondolatait Jeges Mirjam.
Az előadás után a téren korosztályok szerinti csoportokban beszélgethetnek a szerzetesek, és kérdéseikkel fordulhatnak az előadókhoz, akik személyes tapasztalataikat is megosztva válaszolnak az érdeklődőknek.
„Ami megérleli az embert, az a meghozott döntésekhez való hűség” – jár a fejemben, amikor búcsúzom Anikó nővértől. Milyen jó volna ilyen hűségesnek maradni a szolgáló szeretetben meghozott döntésekhez akkor is, amikor nagyon nehéznek tűnik, ahogyan a nővér is teszi a rászoruló Kati és a testvére esetében. Életadó szerzetesség ez valóban. Akkor is, amikor a hétköznapi találkozásokban, és akkor is, amikor olyan embertelen körülmények között élik meg, mint a szíriai háború.
