Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma új katekézissorozatot kezdünk, mégpedig a keresztény reményről. Roppant fontos dologról van szó, a remény ugyanis nem csal meg. Az optimizmus megcsal, de a remény nem. Igen nagy szükségünk van rá ezekben a sötétnek tetsző időkben, amikor gyakran riadtan állunk a körülöttünk tapasztalható rossz és erőszak előtt, sok testvérünk fájdalma előtt. Reményre van szükségünk! Elveszettnek s kissé csüggedtnek érezzük magunkat, mert tehetetlenek vagyunk, és azt hisszük, a sötét felhők sosem fognak már eloszlani.
De nem szabad engednünk, hogy elhagyjon minket a remény, mert Isten, aki szeret bennünket, velünk együtt jár utunkon. „Remélek, mert Isten velem van” – ezt mindannyian elmondhatjuk, ahogyan azt is: „Remélek, él bennem a remény, mert Isten velem jár utamon.” Velem jár, és kézen fogva vezet. Isten nem hagy magunkra minket! Az Úr Jézus legyőzte a rosszat, és megnyitotta előttünk az élet útját.
Ezért, különösen most, az adventi időszakban – amely a várakozás ideje, amikor arra készülünk, hogy ismételten befogadjuk a megtestesülés vigasztaló misztériumát és a karácsony világosságát – fontos, hogy elgondolkodjunk a reményen. Engedjük, hogy az Úr megtanítsa nekünk, mit is jelent remélni. Hallgassuk meg a Szentírás szavait Izajás prófétától, advent nagy prófétájától, a remény kimagasló hírnökétől. Könyvének második felében Izajás vigasztaló hírrel fordul a néphez: „»Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg!« – ezt mondja Istenetek. »Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és kiáltsátok oda neki, hogy véget ért szolgaságának ideje, bocsánatot nyert gonoszsága (…).« Egy hang kiált: »Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át. Minden völgyet töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el. Ami egyenetlen, váljék egyenessé, a hegyek ormai legyenek olyanok, akár a völgy. Akkor megnyilvánul majd az Úr dicsősége, és minden ember látni fogja. Igen, az Úr szája mondta ezt így.«” Az Atyaisten úgy vigasztal, hogy vigasztalókat támaszt, tőlük kéri, hogy öntsenek lelket a népbe, az ő gyermekeibe, hogy hirdessék: a megpróbáltatásnak vége, a fájdalomnak vége, a bűn bocsánatot nyert. Ez az, ami meggyógyítja a megtört és megrémült szívet. Ezért a próféta azt kéri, hogy készítsék az utat az Úrnak, nyíljanak meg üdvösségének ajándékai előtt.
A vigasztalás a nép számára annak a lehetőségnek a megnyílásával kezdődik, hogy Isten útján járhat, egy új, elegyengetett és járható úton, egy, a pusztában elkészítendő úton, hogy a pusztán átkelhessen, és visszatérhessen hazájába. A nép ugyanis, amelyhez a próféta fordul, a babiloni száműzetés tragédiáját élte át, most azoban azt hallhatja, hogy visszatérhet földjére, egy kényelmessé tett és kiszélesített úton, a haladást megnehezítő hegyektől és völgyektől mentes, a pusztán áthaladó, simává döngölt úton. Ennek az útnak az előkészítése tehát a megmenekülés és a szabadulás minden akadálytól megszabadított útjának előkészítését jelenti.
A száműzetés Izrael történelmének drámai időszaka volt, amikor a nép mindent elveszített: a hazáját, a szabadságát, a méltóságát, de még az Istenbe vetett bizalmát is. Elhagyottnak és reménytelennek érezte magát. A próféta felhívása azonban most újra megnyitja a szívet a hitre. A pusztaság olyan hely, ahol nehéz élni, de éppen ott nyílik most lehetőség az elindulásra, nemcsak a hazába való visszatérésre, hanem az Istenhez, a reményhez és a mosolyhoz való visszatérésre. Amikor sötétség borul ránk, amikor megszaporodnak a nehézségek, olyankor nem tudunk mosolyogni, pedig épp a remény tanít meg minket mosolyogni, hogy rátaláljunk az Istenhez vezető útra. Az egyik első dolog, ami az Istentől eltávolodó emberekkel történik, az, hogy nem tudnak többé mosolyogni. Lehet, hogy képesek hatalmas hahotázásra, itt is, ott is nevetgélnek, viccelődnek, vihorásznak, de mosolyogni nem tudnak. Mosolyra egyedül a remény tesz képessé: a mosoly az Isten megtalálására irányuló reményből fakad.
Az élet gyakran pusztaság: nehéz előrehaladnunk benne, ha azonban rábízzuk magunkat Istenre, életutunk széppé válhat és kiszélesedhet, mint egy autópálya. Ehhez elegendő annyi, hogy ne veszítsük el a reményünket, és mindig, mindenek ellenére higgyünk. Amikor kisbabával találkozunk, lehet, hogy rengeteg a gondunk, millió nehézséggel küzdünk, mégis mosoly fakad bennünk, mert a reménnyel találjuk szemben magunkat: egy kisbaba mindig a remény hordozója. Ezért az életben meg kell tanulnunk meglátni a remény útját, amely vezet minket, segít, hogy rátaláljunk az értünk gyermekké lett Istenre. Ő mosolyra késztet majd bennünket, és mindent megad nekünk!
Keresztelő János Izajásnak éppen ezeket a szavait használja, amikor megtérésre hívja az embereket. Ezt mondja az evangélium: „A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját” (Mt 3,3). Úgy tűnik, ezt a kiáltó szót senki sem képes meghallani – ki hallaná meg a sivatagban? –, senki sem hallja meg a hit válsága által előidézett zűrzavarban. Tagadhatatlan, hogy a mai világ hitválságban van. Akad, aki azt mondja: „Én hiszek Istenben, keresztény vagyok”; „én ezt a vallást követem…” De az életed igencsak távol áll a keresztény léttől, távol van Istentől! A vallás, a hit üres kijelentéssé silányult: „Hiszek-e?” „Igen!” Ám itt arról van szó, hogy vissza kell térnünk Istenhez, Isten felé kell fordítanunk a szívünket, és el kell indulnunk ezen az úton, hogy rátaláljunk. Ő vár minket. Ez Keresztelő János prédikálásának lényege: előkészíteni a találkozást ezzel a gyermekkel, aki visszaadja a mosolyunkat. Amikor a Keresztelő Jézus jövetelét hirdeti, az izraeliták úgy érzik magukat, mintha még mindig száműzetésben volnának, hiszen római fennhatóság alatt élnek, idegenként a saját hazájukban, erős megszállók kormányzása alatt, akik az életükről is döntenek. Az igazi történelmet azonban nem a hatalmasok írják, hanem Isten az ő kicsinyeivel. Az igazi történelem – amely örökre megmarad! – az, amelyet Isten ír kicsinyeivel: Isten Máriával, Isten Jézussal, Isten Józseffel, Isten az ő kicsinyeivel. Azokkal a kicsiny és egyszerű emberekkel, akiket a születő Jézus körül találunk: Zakariással és Erzsébettel, a terméketlenség terhét hordozó két öreggel, Máriával, a fiatal szűz leánnyal, Józseffel, az ő jegyesével, a pásztorokkal, akik mindenki által megvetett, senkinek sem számító emberek voltak. A hitük által naggyá tett kicsinyek azok, akik továbbra is remélni tudnak. A remény a kicsinyek erénye! A nagyok, a megelégedettek nem ismerik a reményt, nem tudják, mi az.
Ők, a kicsinyek azok, akik Istennel, Jézussal közösen átalakítják a száműzetés, a keserű magány és a szenvedés pusztaságát sima úttá, amelyen az Úr dicsősége felé haladhatunk. Ide érkeztünk tehát: engedjük, hogy az Úr megtanítsa nekünk a reménykedést! Bizakodva várjuk az Úr eljövetelét, és bármilyen legyen is életünk sivataga – mindenki maga tudja, milyen pusztaságban vándorol –, az virágzó kertté változik! A remény nem csal meg!
Fordította: Tőzsér Endre SP
