Viola így ír a szentföldi útról: – Számomra igazi ajándék volt ez a zarándoklat, Isten szeretetének, irgalmának és gondoskodásának a bizonyítéka. Sok bibliai helyre eljutottunk, és magának a Szentföldnek a szemlélése, mint az ötödik evangélium, sokunkat mélyen érintett. A zarándoklat célja elsősorban az volt, hogy követve a Szentatya útját Izraelben, a magunk módján mi is kifejezzük az Egyház egységét. De emellett, mint minden zarándoklaton és ifjúsági találkozón, nagy hangsúly volt a hivatásokon. Kiszakadva a hétköznapokból, a megszokott élethelyzetekből, egy zarándoklaton talán kicsit nyitottabb szívvel figyel az ember arra, hogy mi az Isten terve az ő életében, milyen hivatásra kapott meghívást.
Engem nagyon bátorítottak a Szentföldön hallott olvasmányok és az átélt események. Másfél éve van egy kapcsolatom egy fiúval, de ebben a kapcsolatban én elsősorban a saját boldogságomat kerestem, és a barátomnak szerettem volna minél jobban megfelelni. Abba féltem komolyan belegondolni, hogy ez a kapcsolat valóban Isten terve szerint való-e, hogy mindketten nyitottak vagyunk-e a keresztény házasságra. Tulajdonképpen mindig inkább a saját elképzeléseimet tartottam szem előtt, és féltem Istenre hagyatkozni. A Genezáreti tó mellett imádkozva felolvastuk azt a részt, mikor Jézus a vízen járva közeledik a tanítványokhoz, és azt mondja nekik: „Bátorság! Én vagyok. Ne féljetek!” (Mk 6,50) Ez a rész azóta is sokszor eszembe jut, és nagyon bátorít, hogy ne féljek az Istenre hagyatkozni, és az ő tervét keresni. Hiszen Ő már azelőtt kiválasztott engem, hogy én keresni kezdtem volna Őt, és mindenkivel van egy terve, mindenkit el akar vezetni az örök életre. Tehát számomra biztosan az a legjobb, ha nem a saját elképzeléseimhez ragaszkodom, hanem ha az Isten tervében vagyok, mert Isten az, aki nekem valóban az életet tudja adni. Ahogy a Bibliában is olvashatjuk: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15,5)
Anna már járt a Szentföldön, és azóta számos világifjúsági találkozón is, de vallja, hogy a mostani út tapasztalata a legmélyebb nyomott hagyta benne az összes közül.
„Nemcsak azért volt nagy hatással rám ez az út, mert azokon a helyeken sétáltunk, ahol Krisztus élt, tanított majd keresztre feszítették, hanem mert most egy valódi szabadságot éreztem. Segítséget kaptam a neokatekumenális közösségemen keresztül a folyamatos imák, dicséretek és Eucharisztia által, hogy merjem az életemet teljesen Istenre bízni még akkor is, ha sok félelem van bennem. Ez azért volt fontos, mert az elmúlt időszakban éreztem, hogy sokkal erősebb a világ hatása az életemre, mint az Istené, ezért sokszor inkább a munkámban, az önmegvalósításban és a kapcsolatokban kerestem a boldogságomat. Reménytelenül.
Elsősorban Galileát, a Genezáreti tó partját jártuk be, ahol részt vettünk a Szentatya názáreti miséjén, illetve a Neokatekumenális Úton járó fiatalok találkozóján 45 magyar testvéremmel. Erőt adott, hogy láthattam több ezer fiatalt, akik nagyon hasonló helyzetben vannak mint én, akik ugyanazokat a harcokat vívják meg nap mint nap. Lehetőség volt papi, illetve szerzetesi hivatásra is gondolni, kifejezve ezzel a teljes önátadást Krisztusnak. Magyarországról egy fiú és egy lány érzett hívást. </p><p align=”justify”> Bízom benne, hogy még sokáig meg tudom őrizni azt a szabadságot, amit ezen a zarándoklaton kaptam.”
