A legideálisabb kétségkívül az lenne, ha a szülők és a gyerekek együtt élnének a nagyszülőkkel. Ma már azonban ez visszafordíthatatlanul megváltozott. A megannyi ok közül említhetném a lakótelepi lakásokat, melyek teljesen alkalmatlanok arra, hogy több nemzedék együtt lakjon. De ez nem azt jelenti, hogy a nagypapa és a nagymama nem része a családnak. Tapasztalatból mondhatom, hogy a nagyszülőnél jobb bébiszittert keresve sem találunk. A nagymama a háztartásban tud segíteni, a nagypapa szerel vagy viszi a gyereket edzésre, külön programokra.
Az is igaz, hogy a nagyszülő segítségére leginkább akkor van igény, amikor még kisebbek az unokák, hiszen ilyenkor kell rájuk vigyázni, amíg a szülő ügyes-bajos dolgát intézi. A kamasz korosztály már nem igényli az ilyen jellegű jelenlétet. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nekik nincs szükségük a nagymamára, nagypapára – a nagyi süteménye, befőttje eztán is jól fog esni –, de a közvetlen „logisztikai” együttműködés már nem olyan fontos. Ekkor inkább a „láthatatlan” nagyszülőre van igény. Mi például minden nyáron rendezünk nagyszülői „tábort”. Ilyenkor a szülők nélkül vagyunk együtt az unokákkal. Ezt a nyaralást minden gyerek várja. Ha szeretnének, jöhetnek hozzánk aludni is, ami a szülőket tehermentesíti egy-egy estére.
Nagyszülővé válni nem egyszerű. Az egyik csapda, hogy túlsegítjük a fiatal családot. De arra is van példa, hogy a nagyszülők nyugdíjaskorukban kezdik el élni az életüket úgy, hogy abból az unokákat kifelejtik. Ha létrejönne egy nagyszülői hálózat, az elsősorban tanácsadásban, biztatásban tudna segíteni. Például abban, hogy a fenti buktatókat hogyan kerüljük el, de abban is, hogy könnyebben szót értsenek a nagyszülők az immár gyerekeket nevelő gyerekeikkel. Az is jó lenne, ha a gyakorló nagypapák és nagymamák találkozhatnának egymással tapasztalatcsere céljából. Ehhez a hálózathoz szükség volna főállásban dolgozó szakemberekre, akik képesek egy országos szervezet kiépítésére.
Németországban már működik egy pótnagyszülői szolgálat is. Az egyik listán szerepelnek azok a fiatalok, akik igénybe szeretnék venni ezt a „szolgáltatást”, a másikon pedig azok az idősebb korúak, akik anyagi juttatás nélkül segítenének. Csak egészséges, feddhetetlen, normális körülmények között élő ember lehet pótnagyszülő. Próbaidő után derül ki, hogy tudnak-e együttműködni a fiatalokkal. Ez persze nem zárja ki a még élő, de távol lakó vér szerinti nagyszülőkkel való kapcsolatot. Magyarországon is sok olyan ember van, aki nem lett nagyszülő, de alkalmas erre a szerepre, és kedve is volna hozzá. Ebben egyik részről az államnak is feladata van, hiszen a szervezés és a háttér biztosítása nagy munka. Ugyanakkor a helyi közösségek – plébániák vagy faluközösségek – maguk is belefoghatnak ilyen hálózat létrehozásába. Az ingyenesség ebben az esetben azt jelenti, hogy a szolgálatot igénybe vevő szülő ne fizessen semmit. Ez persze nem zárja ki azt, hogy az állam mégiscsak honorálja valamivel a pótnagyszülőket.
Ahhoz, hogy a nagyszülő és gyermekei, unokái között jól működjön minden, szükséges a nagypapa és a nagymama harmonikus házassága, szilárd értékrendje is. Az aktív nagyszülő jelenlétével és biztatásával segítheti is a saját gyerekeit, hogy azok bátrabban vállaljanak gyermeket.
Antoine de Saint-Exupéry írja, hogy „csak akkor lélegzünk szabadon, ha egy rajtunk kívül álló közös cél köt össze testvéreinkkel; ilyenkor ráeszmélünk, hogy szeretni nem annyit jelent, mint egymás szemébe nézni, hanem azt jelenti: együtt nézni ugyanabba az irányba.” A család is akkor működik jól, ha a nagyszülő, a szülő és az unokák is ugyanabba az irányba tekintenek.
Lejegyezte: Baranyai Béla
