Az emberiség legnagyobb kincse a fantázia, ha ezt kiirtják, akkor már bármit lehet vele csinálni. Nehéz azzal a gyerekkel, aki nem tud képekben látni” – hallhattuk Boldizsár Ildikó író, mesekutató, meseterapeuta előadásában, a katolikus tanítók IV. szakmai konferenciáján Budapesten, a Katolikus Pedagógiai Szervezési és Továbbképzési Intézetben (KPSZTI) április 24-én. Az előadó – aki már több évtizede foglalkozik mesékkel és különböző helyszíneken gyógyító terápiát is alkalmaz – döbbenetes tapasztalatokról számolt be 8-10 éves gyerekekkel kapcsolatban: míg a kislányok húsz évvel ezelőtt szinte mind királykisasszonyokkal, a fiúk sárkányölő vitézzel szerettek volna azonosulni, addig pár évvel ezelőtt már szárnyaszegett madárral, sánta rókával érezték magukat azonosnak, és nem tudták megnevezni, kik szeretnének lenni. Napjainkban a gyerekek nagy része a „gonosszal” azonosul, és arra a kérdésre, miért, az volt a válasz, „mert unalmas, hogy mindig a jó győz”.
Az óvó- és tanítónők kezében egy hatalmas kincs van, amivel sokat tudnak segíteni a gyereknek, mert a mese által megtanulják az érzelmeket, elfojtott indulatokat kezelni, a belső feszültségeket levezetni. Mesehallgatás közben a pedagógus figyelemmel kísérheti a gyerek arcán az egyes fordulatok által kiváltott reakciót. Ebből kiolvashatja, hol, mi a gond a gyerekkel – hallhattuk Boldizsár Ildikótól. Terápiái során beszámolt több nagyon kicsi súllyal született gyermek sikeres meseterápiájáról, melyet az inkubátorban, a szülő által magnószalagra felmondott mesével végeztek. Bocsák Veronika főiskolai tanár elmondta, hogy a mesemondást a gyerek a szülőtől tanulja. Fontos, hogy ilyenkor vegye ölbe a gyereket, fogja a kezét. A tévé ezt sohasem tudja megtenni, ezért nem is helyettesítheti. A mesében feszültségekkel találkozik, olyan világba lép be általa a gyerek, amely tele van illúzióval, a gyerek beleéli magát a történésbe. De nem téveszti össze magát a mesehőssel. Az a jó, hogy a mesében minden megtörténhet. Vannak benne ellentétek, törpe-óriás, szép-csúnya. A gyerekek szeretik újra és újra ugyanazt a mesét hallani, mert fontos számukra, hogy tudják előre, mi fog történni. Ezzel mintegy irányítják a mesét. Sokszor azért kíván egy-egy történetet többször hallani, mert az a probléma foglalkoztatja őt. A mesékben lévő szófordulatok által a gyermek szókincse fejlődik. A népmesében mindig van veszély, de a végén feloldódik a megmenekülésben. A mesehőst mindig segíti valaki célja elérésében. A világ is tele van veszéllyel, fontos, hogy a gyerek ezáltal megtanulja – ami napjainkban nagyon aktuális -,: minden nehézségből van kiút.
