– Valóban, ez egy vissza-visszatérő kísértés a kereszténység történetében. Fontos világosan látnunk ebben a kérdésben, hiszen ma a szakemberek is nagy hangsúlyt helyeznek a korai egyház dokumentumaiban – például az Újszövetségben – meghúzódó antijudaista attitűdökre. Tagadhatatlan, hogy a születő kereszténységnek volt egyfajta antijudaizmusa, amelyet persze nem szabad összekeverni a mai antiszemitizmussal. A zsidóság nagy törzsén belül a Krisztus utáni I. században kialakult egy törés: egy viszonylag kicsiny csoport elhatározta, hogy mostantól kezdve az üdvtörténetet, a Törvényt, a Szentírást más szemüvegen keresztül fogja nézni, mint a zsidóság többi része.
Az Apostolok cselekedetei, az evangéliumok és a páli levelek is beszámolnak arról, hogy az úgynevezett zsidóság hogyan állt szemben Jézusnak és követőinek megközelítésével. A Krisztus utáni II. században az antijudaista hangok is kezdtek erőteljesebbé válni. Példa erre Markion működése, aki szerint az Ószövetség Istene a keresztények részéről semmiféle tiszteletet, megbecsülést nem érdemel meg. Ez a nézet időről időre mindig visszatért az eszme- és teológiatörténetben. Magyarországon az Ószövetség elutasításának egyik legerőteljesebb oka egy sajátos neopogány reneszánsz. Ide sorolandó a sumér–magyar rokonság népszerűsítői által felvetett pártus- Jézus vagy magyar-Jézus gondolata. De akár tetszik, akár nem, ki kell mondanunk, Jézushoz igazából nem lehet megfelelő módon eljutni máshogyan, csak azon keresztül, amit az egyház továbbörökített róla. Jézus maga is zsidó volt, a zsidóságban nevelkedett, zsidóként élte le egész életét, és amikor a tanítványainak igét hirdetett, akkor ezt a zsidó Ószövetség alapján tette. S bár a zsidó Ószövetség törvényértelmezésével nagyon sokszor szembehelyezkedett, annak Istenétől nem távolodott el, és a zsidó Ószövetség érvényét soha nem vonta kétségbe.
– Miként kell értelmezni az egyházi hagyomány azon kijelentését, hogy az Újszövetség el van rejtve az Óban, az Ószövetség pedig az Újban tárul fel?
– A két szövetség sajátos korrelációban áll egymással, hozzáteszem: keresztény szempontból. Ugyanis a kereszténység történetének kezdeti szakaszától fogva folyamatosan hivatkozik az Ószövetségre, az Ószövetség bizonyos üzeneteit bontja ki, aktualizálja, értelmezi újra. Amikor a kereszténység ezt a tevékenységet folytatja, akkor tárul föl számára, hogy az Ószövetség bizonyos történetei, jövendölései valójában a krisztusi beteljesedés irányába mutatnak. Az egyháznak az a döntése, hogy számára a Szentírás az Ószövetség és az Újszövetség egysége, abból a meggyőződésből fakad, hogy a két szövetség egymásra mutat, és egymásban nyeri el a teljességét.
– Vajon nem vész-e el a tudományos vizsgálat közben az az értelem, melyet a hagyomány anagogikusnak hív? Nem fenyeget-e az a veszély, hogy az analízis közben csak a szöveg marad, és elsikkad a lényeg?
– A lényeg annyiban vész el, amennyiben el akarjuk veszíteni. Ha valaki nyitott erre, annak számára a nagyon aprólékos, nagyon alapos és néha valóban bonckésszerű történetkritikai munka ellenére sem vész el a Szentírás isteni üzenete. A történetkritika ugyanis nem arról szól, hogy aláássa a Biblia tekintélyét, hanem arról, hogy megpróbálja azt a szöveget, amelyet az életünk számára irányadóként fogadunk el, minél teljesebben megérteni. Amikor rájövünk, hogyan alakult ki, milyen forrásokból táplálkozik a Szentírás, hogyan és miként gondolkodtak azok az emberek, akik ezeket a szövegeket létrehozták, hordozták, azzal mi is gazdagodunk. Két párhuzamosan mozgó megközelítéssel dolgozunk. Az egyik alapvetően az értelmet szólítja meg, a másik a spiritualitásunkat. Mind a kettő arra szolgál, hogy közelebb kerüljünk Isten misztériumához.
– A kutatásban sokáig a történetkritika és annak elágazásai, mint például a forrás- vagy formakritika volt a meghatározó. A XX. század végén ezt a módszert is megkérdőjelezték. Vannak-e új megközelítések, melyek kifejezetten a XXI. századra jellemzőek?
– Természetesen a Bibliának, mint minden könyvnek, a posztmodern vagy strukturalista módszereken keresztül a tág értelemben vett modern irodalomkritikai megközelítésen át többféle vizsgálata lehetséges. Ami a történetkritika végét illeti, nos, akik gyászharsonát fújnak fölötte, azok általában olyan fundamentalista keresztények szoktak lenni, akik valami miatt félnek tőle. Az igaz, hogy a XIX–XX. század fordulóján – egy nagyon erőteljes szekuláris és antiklerikális környezetben – a történetkritika eredményeit gyakran visszafordították az egyházias Szentírás-megközelítés ellen. Ez is olyan módszer, amellyel lehet élni, és visszaélni is. Sokan nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a történetkritika sajátos pluralizmust csempész bele a Szentírás megértésébe. De a Biblia tekintélyét a fundamentalista értelmezés is rombolhatja, amennyiben nem vet számot a tudomány eredményeivel.
