A jubileumra készülő magyar közösség központjához tartozó, most felújított Tömő utcai Béke Királynője-kápolnát Erdő Péter bíboros, prímás, érsek november 15-én áldotta meg szentmise keretében. Liturgikus ünnepe ez a nap Teréz anya harmadrendjének, melynek tagjai ilyenkor szokták megerősíteni fogadalmukat. Egy törékeny szkopjei albán lány, Agnes Bojaxin a hazájába látogató jezsuita szerzetesek példáján felbuzdulva missziós terveket kezdett szőni. Az indiai Darjeelingben, a Loretói Nővérek közösségében tette le 1937-ben örökfogadalmát. A szerzetesrend iskoláiban tanított, s időnként rövid látogatásokat tett a szegénynegyedekbe. Az utcákon és a nyomortanyákon látottak segítségnyújtásra ösztönözték. Jómódú leányok oktatása helyett a szegények legszegényebbjeinek gondozását választotta. Elvégzett egy ápolónői kurzust, megrázó élményei pedig arra késztették, hogy legyőzze a nyomorral szembeni ösztönös ellenszenvét. Így vallott erről: „Egyszer, amikor a kalkuttai nyomornegyedet járva hazafelé indultam, egy asszonyt láttam a járdán feküdni. Gyenge, apró termetű, roppant sovány nő volt, látszott rajta, hogy nagyon beteg. Bűzlött, és láttam, amikor a közelébe értem, hogy kövér patkányok rágják a magatehetetlen testet. Ez volt életem addigi legborzalmasabb látványa. Hányinger fogott el. Futásnak eredtem. Elemi erővel tört rám a menekülés vágya. Mielőtt eljutottam volna az első utcasarokig, egy belső hang megálljt parancsolt. Ott maradtam a kalkuttai nyomornegyed járdáján. Rájöttem, hogy akkor nemcsak ez a beteg nő feküdt az utcán, nemcsak az ő testét rágták meg a patkányok. Azon a járdaszélen maga Krisztus szenvedett. Megfordultam, visszamentem az asszonyhoz. Elkergettem a patkányokat, majd felemeltem a testet és elcipeltem a legközelebbi kórházig. Ott azonban nem akarták befogadni. Nehezen találtunk egy kiadó szobát, ahol magam kezdtem el ápolni. Ettől a naptól kezdve megváltozott az életem, tervem világosan kirajzolódott előttem: a föld szegényeinek legszegényebbjeiért, velük együtt akartam élni, bárhol is legyek.”
Róma 1950-ben elismerte a Teréz anya által alapított Szeretet Misszionáriusai rendet. Otthonokat nyitottak magatehetetlen öregek, betegek, leprások és árvák számára. A hindu ruhába öltözött, imádságban és csendben dolgozó keresztény nővérek ma már szinte a világon mindenütt jelen vannak. Teréz anya Magyarországra 1986-ban látogatott először. Valaki végrendeletében reá hagyta budai villáját, s ő azt remélte, hogy ezen a jogcímen engedélyt kap arra is, hogy nővéreit letelepíthesse Magyarországon. A rendszerváltozás előtt három évvel erre még nem nyílhatott lehetőség. 1989-ben, amikor a szerzetesrendek működési engedélyt kaptak, Teréz anya az elsők között jelentkezett. Megkérte magyarországi barátait, tisztelőit, hogy keressenek olyan épületet, ahol a nővérek megtelepedhetnek. Egyetlen kikötése volt: Budapest szegényei között akarnak élni és dolgozni. Két üresen álló egyházi épületet ajánlottak fel neki: a Bokréta utcai kápolnát a IX. kerületben, Érden pedig egy elhagyatott plébániát.
Négy nővér érkezett, akik közül kettő indiai, egy francia és egy lengyel volt. Hamarosan megtanultak magyarul, ingyenkonyhát létesítettek, ruhát osztottak, fölkeresték azokat, akik mozgásra képtelenek. Sem állami, sem hivatalos egyházi támogatást nem fogadnak el, csupán az emberek adományaiból élnek ma is, és bárkit szívesen fogadnak, aki akár imájával, akár szenvedésének felajánlásával segíteni akarja szolgálatukat. Teréz anya nővérei ma a VIII. kerületben, a Tömő utcában élnek. Budapest „belső Harlemének”, „Dzsumbujnak” is nevezett környék, ha nem is olyan hírhedt, mint a világ legszegényebb országainak hatalmas nyomornegyedei, szegénység, bűn, kiszolgáltatottság, békétlenség, lelki és testi nyomor itt is van. Segélyből tengődő cigány családok, az iskolában sem kezelhető gyerekek, alkoholisták, drogosok, hajléktalanok vegetálnak itt nyomorúságos szoba-konyhákban vagy az utcán. A kidőlt-bedőlt, bontásra ítélt bérházak fölé a Szigony utca panelházai magasodnak. Ez Józsefváros mélye, Budapest mélye…
Hat nővér szolgál a rászorulók között. Nem tudják, meddig lesznek Budapesten. Most itt vannak, imádkoznak, dolgoznak, s ha jön az elhelyezésről szóló levél, összepakolják kis holmijukat, és mennek tovább, a helyükre jön más. „A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hová lehajtania a fejét” – visszhangzik bennem az evangéliumi mondat. A nővéreknek van ugyan hová lehajtaniuk fejüket, de nincs otthonuk. Pontosabban: a világ az otthonuk. Ahol szegények vannak, ott van az ő helyük is. Keresztjeikről, örömeikről, feladataikról kérdezve őket, nem az érdekes vagy megrázó történeteket mesélik, szelíden, mégis egyértelműen terelik a beszélgetést a lényegre: ők elsősorban imádkozó szerzetesek. Hajnalban fél ötkor kelnek, rendbe teszik a környezetüket, zsolozsmáznak, szentmisén vesznek részt, reggeliznek, s azután kezdődik az emberekkel való foglalkozás. Munkájukat az ebéd, illetve a közös imák kísérik. Fél nyolckor vacsoráznak, utána kiosztják a másnapi feladatokat. Fél kilenckor rövid kikapcsolódás, majd az esti ima zárja a napot. Hétvégén osztanak ebédet a rászorulóknak. Vasárnap délután olyan szentmisén vesznek részt, amely nyitott, bárki betérhet. Péntekenként hittanórát is tart egy atya a hajléktalanoknak, szenvedélybetegeknek. Mindig vannak befogadottjaik is, akik néhány hétre vagy csak egy éjszakára, míg rendeződik élethelyzetük, szállást kérnek. Nem a szegénység és a nyomor a legnehezebb munkájukban, hanem a bűn tapasztalása. A szenvedélybeteg emberek rabsága, a békétlen emberek szegénysége nagyobb nyomor, mint az anyagi. – A tehetetlenséget megtapasztalni csakugyan kereszt számunkra – mondja az olasz származású Letizia nővér, a magyarországi közösség vezetője. De rögtön hozzáteszi: húsvét előtt néhány nappal az egyik hajléktalan kérte, hogy megkeresztelkedhessen. Gyönyörű húsvéti ajándék volt.
A rend minden kápolnájában a kereszt mellé a haldokló Jézusnak egyetlen szavát írják fel: „Szomjazom.” Az 1997-ben elhunyt Teréz anya tudta, mindannyian szomjazunk. És azt is tudta, egymás szomját nekünk kell oltanunk, a másik ember kezét nekünk kell megfognunk. De ez csak egy úton lehetséges, ha a másik kezünkkel Istenbe kapaszkodunk. Ekképpen járják húsz éve a nővérek utcáinkat. Budapest szürke házai közt hindu száriban, kis fakereszttel, Isten irgalmát közvetítve. Öten-hatan. Kevesen, de vannak. Jó, hogy vannak.
