Az ének második része egymásra halmozva négyes megokolást ad erre.
Először elmondja, hogy „az Úr a maga jobbjával új birodalmat teremtett nekünk”. Milyen hatalmas dolog volt, hogy az Úr hatalmas jobbjával kivezette a választott népet az egyiptomi fogságból: a szolgaság földjéről az Ígéret Földjére! A mi Urunk, Jézus Krisztus pedig még ennél is nagyszerűbb „új” birodalmat ajándékozott nekünk a feltámadásával: az üdvösséget.
Másodszor arról szól a himnusz, hogy Urunk „legyőzvén a halált, a holtak elseje lőn”. Vagyis a holtak zsengéje (Kol 1,18), a teremtmények elsőszülötte (Kol 1,15) lett. És éppen erről szól egy másik énekünk: a halálból feltámadt Krisztus „a halottak zsengéje, a teremtmények elsőszülötte”.
Harmadszor azt mondja el az ének, hogy Krisztus az, „ki a pokol mélységéből kiszabadított minket”. Hát nem a lehető legnagyobb öröm az ember számára, hogy megszabadul a kárhozattól?
Negyedszer a himnusz egészen egyetemessé tágítja a megváltás művét. Bemutatja, hogy Jézus Krisztus feltámadása révén „a világnak gazdag kegyelmet ajándékozott”. Itt talán érdemes felfigyelni arra a szentírási tanításra, amely ezt mondja: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte.” Igen, nem csupán az emberre, hanem az egész világra irányul Jézus megváltói tevékenysége. Az „új ég és az új föld” (Jel 21,1–8) megvalósulásáig még várnunk kell erre. Ugyanakkor az is igaz, hogy a kegyelmet csak az értelmes lény, az ember (és az angyal) tudja befogadni, mégpedig a szabad akaratával. No, de ki akarná visszautasítani Istennek ezt a nagy ajándékát?
Milyen jó lenne, ha nemcsak földi módon vigadoznánk, hanem a „mennyeiekhez” csatlakozva Jézus Krisztus feltámadásán és ennek következményein is állandóan örvendezni tudnánk! Valahogy úgy, ahogy Szent Pál tanítja: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek” (Fil 4,4).
