Egyenesnek és őszintének lenni

Fotó: Lambert Attila

 

Szász Júlia színművész a Körhinta Marijaként először lép a Nemzeti Színház színpadára, de határon túli és vidéki előadásokon egy ideje már játssza a szerepet. A huszonnégy éves pályakezdő Aradon, magyar közönség előtt debütált a klasszikus Fábri-film színpadi változatában. Meghatotta, hogy a közönség felállva, sírva együtt énekelt a szereplőkkel. A kaposvári színészképzésben tanuló Szász Júliával igazságérzetről, versszavalásról, Csehov-drámákról beszélgettünk.

A Nemzeti Színház és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes közös produkciójának számító, Körhinta című színpadi előadásban Waskovics Andreával váltott szereposztásban játssza a női főszereplő, Mari karakterét. A darabot négy évvel ezelőtt mutatták be, de akkoriban még nem szerepelt benne. Miként került a produkcióba?

– Marit eredetileg Waskovics Andrea játssza. Ő időközben a Vígszínházba szerződött, így nehéz egyeztetni vele az évad összes előadásnapját. Tavaly áprilisban Vidnyánszky Attila igazgató úr, a darab rendezője megkérdezett, volna-e kedvem beugrani, mert már akkoriban azt tervezte, hogy készít az előadásból egy utaztatható verziót, amit minél több helyre el lehet vinni, elsősorban a határon túlra. Ehhez egy kicsit fel kellett újítani az előadást, én ebbe a fázisba csöppentem bele. Azóta csak vidéken és külföldön játszottam, január 17-én lesz az első alkalom, amikor a Nemzeti Színház színpadára lépek a Körhinta Marijaként. (A beszélgetés az ezt megelőző napokban készült – a szerk.) Azokban a hónapokban, amikor egy előadás van, én játszom a szerepet; amikor kettő, akkor az egyik napon én, a másikon Andi lép színpadra.

Eddig hány alkalommal bújt az akarata ellenére férjhez adni kívánt lány bőrébe?

– Hétszer-nyolcszor.

A Körhintát többek között a Szatmárnémeti Északi Színházban, valamint a belgrádi Nemzeti Színházban is játszotta. Sok magyar társulat egyáltalán nem vagy csak alig turnézik a határon túl. Milyen érzés külföldi közönség előtt színpadra lépni?

– Az első beugrásom tavaly június 16-án volt Aradon; ott két előadást is játszottunk, az aradi magyar színjátszás 200. évfordulója alkalmából tartott megemlékezéshez kapcsolódva. Ez az első színpadra lépés euforikus élményt jelentett számomra. Nagyon észnél kell lenni, fél másodpercig sem figyelhet másra az ember, mint ami a feladata. A szerepemben a tánc nem számottevő, de rengeteg a táncos a színpadon, Vidnyánszky Attilánál pedig nagyon fontos a folyamatos jelenlét, így azt is ki kellett találni, hogy mi zajlik a karakterben akkor, amikor színpadon van, de nem szólal meg. Összesen három próba, illetve egy-két részpróba előzte meg a beugrásomat, tehát volt okom arra, hogy rettenetesen izguljak. A táncos jeleneteimhez megfelelő segítséget kaptam, és rengetegszer megnéztem a korábbi előadásokon készült videót is, amelyben Waskovics Andrea játssza a szerepet. Másrészről mivel mindig új helyszíneken léptünk fel, az előadást kénytelenek voltunk mindig az adott térre alkalmazni, így az igazgató úr is jelen volt a lejárópróbákon. Sok esetben egészen mást kért tőlem, mint amit Anditól annak idején. Idővel aztán kezdtem magamhoz idomítani a figurát, és az instrukcióit beleépítettem a játékomba. Az első alkalomra visszatérve: a vértanúk városában a közönség soraiban főként határon túli magyarok ültek. Az előadás végén elhangzó dalt a legtöbben felállva énekelték, sokan sírtak. Nagyon megható és meghatározó élmény az ilyen. Egyébként van némi partiumi kötődésem, hiszen az édesapám erdélyi, a keresztszüleim és a családi barátok pedig Kolozsváron élnek.

A dráma alapja egy politikai természetű konfliktus, ennél fogva történelmi cselekményű műnek is tekinthetjük a darabot. Átérzi az 1953-ban játszódó történet jelentőségét?

– Tanulmányok és filmélmények is eszembe jutnak erről az időszakról, de az édesapám, illetve a családom apai ágának tagjai is sokat meséltek az elnyomó politikai berendezkedésről. Apám Ceaușescu diktatúrájában nőtt fel, 1989-ben jött át Magyar­országra Romániából. Megrázó történeteiben nagyon egyértelműen ott van a valami mellé állás és a valami ellen lázadás. Kell lennie az emberben egy morális igaz­ságérzetnek, amely megingathatatlanul eldönti, melyik a helyes út. Ma már szerencsére a világnak ezen a felén nem történnek emberéleteket szisztematikusan romba döntő események. De az a kor, amelyben a Körhinta játszódik, közel áll hozzám.

Milyen értelemben?

– Valahogy azt érzem, hogy kezd elveszni a világból az egymás iránti tisztelet, az odafordulás a másik emberhez. Ma már nincs akkora jelentősége a tisztességesen elvégzett kétkezi vagy ház körüli munkának, holott a század közepén ez még egyáltalán nem így volt. Egyébként többször láttam Fábri Zoltán filmjét. Máig érvényesnek tartom, és egészen rendkívüli az, ahogyan Soós Imre és Törőcsik Mari alakítja a két szerelmes szerepét. A nagymamám imádta ezt a filmet, így ő is eszembe jut róla, mert sokat mesélt a kislánykoráról.

Milyen érzés belecsöppenni egy olyan ikonikus térbe, amilyet a Sarkadi Imre két novellájából írt irodalmi forgatókönyv és a színpadi szövegkönyv von maga köré?

– Ebben az előadásban nagyon fontos a történelmi háttér, de a cselekmény középpontjában tulajdonképpen a szerelem,
vagyis Mari és Máté története áll. És ehhez az érzéshez azért van némi közöm, legalábbis éreztem már hasonló, gyengéd érzelmeket. Említhetném azt is, hogy ennek a lánynak nagyon erős az igazságérzete, ami rám is jellemző. És az is rokonszenves, hogy ennyire szereti, tiszteli a szüleit.

Mit ért erős igazságérzet alatt?

– Mindig is csendes, visszahúzódó lány voltam. Ritkán mondom ki úgy igazán, amit gondolok, de időnként azért erőt veszek magamon. Konkrét példával nem tudok szolgálni, azért sem, mert ez az első interjúm, és nem számítottam arra, hogy ilyen jellegű kérdést kapok. De talán nem is akadt még az eddigi életemben olyan fajsúlyos esemény, amikor megmutatkozhatott volna az igazságérzetem. Persze kerültem már olyan helyzetbe, amikor sokáig nem szólaltam meg, aztán egy bizonyos pont után kénytelen voltam elmondani a véleményemet. Például a főiskolán, de még a gimnáziumi osztályomban is akadtak konfliktusok. Természetes, ha valaki kiáll a véleménye mellett, de ez nekem mindig nehezemre esett. Legalábbis nehezebben ment, mint másoknak.

A Kaposvári Egyetem Művészeti Karának negyedéves hallgatója. A Körhinta előadásban az osztályfőnöke, Cserhalmi György – Varga Józseffel váltott szereposztásban – alakítja az Ön által játszott karakter édesapját. Mi a leginkább figyelemre méltó tanács, amit a nemzet színészétől kapott?

– Az egyetemi éveim kezdetén voltak időszakok, amikor Cserhalmi tanár úr a felesége elvesztése, illetve egészségügyi panaszok miatt nem tudott mindig jelen lenni az órákon. Így amikor megjött, szinte rátapadtunk, csüngtünk rajta, szomjaztuk a szavait. A legfontosabb tanács, amit útravalóul adott, az, hogy minden helyzetben meg kell maradni embernek. És a színpadon is egyenesnek és őszintének kell lenni, különben a közönség rögtön átlát a szitán.

Tavaly a közmédia M5 televíziós csatornáján, a Vers mindenkinek című műsorban József Attila egyik kevésbé ismert költeményét, a Hová forduljon az ember címen jegyzett, eredetileg cím nélküli verset adta elő, nagyon hitelesen és őszintén. Úgy tűnik, a versmondás cseppet sem jelent Önnek próbatételt.

– Nagyon szeretem a verseket. Kétévesen már kívülről tudtam az Öreg néne őzikéjét. Óvodás koromtól és leginkább az általános iskola első osztályától aztán folyamatosan jártam szavalóversenyekre. Ezeken általában nagyon jó eredményeket értem el, de utólag úgy érzem, volt az előadásomban némi manír, amitől az egyetemi évek alatt sikerült megszabadulnom. A tévében csak ezt az egy verset mondtam el, de sokat foglalkoztam vele.

Az adásszerkesztőknek elsőre elnyerte a tetszését az interpretációja?

– Kétszer vettük fel, és csak annyit kértek, hogy jobban zárjam le a verset. Volt olyan osztálytársam, akinek sokkal több instrukciót adtak, másoknak egyáltalán semmit.

Ki a szívéhez legközelebb álló versmondó művész?

– Ilyet nem tudnék mondani. De vannak színésznő példaképeim. Tóth Ildikót, akivel Székesfehérváron volt szerencsém együtt dolgozni, nagyon nagyra tartom. A Nemzetiben pedig együtt játszhatok Udvaros Dorottyával és Söptei Andreával, akiket ugyancsak nagyon szeretek.

A kaposvári színészképzés más alapon nyugszik, mint a Színház- és Filmművészeti Egyetemé, s részben Vidnyánszky Attila művészeti rektorhelyettes személye miatt számtalan kritikát kapott az intézmény. Érte bármiféle hátrány amiatt, hogy Kaposváron végzi a művészeti tanulmányait?

– Szerencsére nem. De az biztos, hogy speciális helyzetben kezdődtek a tanulmányaim, már csak azért is, mert a miénk volt az első kísérleti osztály a duális képzésben. A koncepciót Vidnyánszky tanár úr találta ki. Ennek része az is, hogy minden gyakorlatot vidéki színháznál végeznek a hallgatók (mi Székesfehérváron), az elméleti oktatás pedig Kaposváron történik. Két hét Kaposvár, két hét Fehérvár – kezdetben ez jellemezte az egyetemi életemet. A két hétből idővel három lett. Nem voltunk bezárva a somogyi egyetem falai közé, hanem kőszínházban is dolgozhattunk és tanulhattunk. Aztán Cserhalmi György forszírozta, hogy a Nemzeti Színházba jöhessünk gyakorlatra. 2017 őszétől játszik az osztályom a Nemzetiben. A Bánk bán volt az első darab, amit próbálni kezdtünk, mellesleg abban a teljes osztály benne van. Mi vagyunk a merániai és a magyar nép. Alapvetően atmoszférateremtés a szerepünk, de sok a feladatunk. Nem hagyományos értelemben vett statisztálást végzünk, hiszen mindannyiunknak megvan a teendőnk a háttérben, például énekelünk, zenélünk és táncolunk is az előadásban.

A Bánk bán és a Körhinta is igényel némi táncos előképzettséget. Szeret táncolni?

– Nagyon szeretem a néptáncot. Édesanyám részt vett a táncházmozgalomban, a testvéreim is abban a közegben nőttek fel. Én is sokat jártam táncházba, de valahogy úgy alakult az életem, hogy sosem tanultam meg igazán táncolni. Énekelni mindig is nagyon szerettem, de van hova fejlődnöm.

Két és fél évvel ezelőtt Csehov Három nővér című színművében, a székesfehérvári Vörösmarty Színházban debütált a színpadon. A Criticai Lapok szerzője, Turbuly Lilla „míves, szép produkciónak” látta Szikora János rendezését, de a fiatal nővéreket alakító Kovács Pankát, Cseke Lilla Csengét és Önt még nem tartotta elég érettnek a szerepre. Miként emlékszik vissza erre az első megméretésre?

– Rettenetesen nehéz feladatként. Akkor kezdtük a második évet, és máig úgy látom, hogy nagyon merész tett volt teljesen kezdőként kiállni a színpadra. Még akkor is, ha nem kellett végigvinnünk a szerepet, nem kellett bejárnunk egy teljes ívet, hiszen csak a darab legelején szerepeltünk, a felnőtt nővéreket már más színésznők játszották. Felkészülés gyanánt sokszor megnéztem a Katona József Színház klasszikus Három nővérét, és a tanáraim tanácsát is kikértem. Mégis tulajdonképpen nekem kellett megoldanom a feladatot, és megtalálnom magamban azt, amit elő szerettem volna hívni. Máig keresem, próbálgatom, miként lehet bátran jelen lenni a színpadon. Akkoriban még fogalmam sem volt arról, hogy milyen a színpadi munka, de előadásról előadásra felépítettem magamban mindazt, amit szükségesnek láttam Mása megformálásához.

Az előadáshoz Zoób Kati divattervező igényes, korhű jelmezeket álmodott meg, melyek először a premier előtt divatbemutatón voltak láthatók. Mit jelent az Ön számára nőnek lenni?

– Kapásból nem tudnám rávágni, hogy bármiféle előnyöm származik belőle, ugyan­akkor a hátrányát sem érzem. Ma már a színésznők is színésznek hívják magukat, és nem gondolom, hogy hátrányos helyzetben volnának a férfi kollégákkal szemben. Az más kérdés, hogy a drámairodalom nem kedvez a színésznőknek, mert kevesebb a női, mint a férfiszerep. Másrészről most azon dolgozom, hogy megismerjem és megszeressem magam. Egy hosszú út elején járhatok. Azt is meg kell tanulnom, hogy miként tudok élni a nőiességemmel a munkám során. Ez cseppet sem egyszerű, mert még elég sok bennem a gátlás. Igyekszem megszabadulni ettől, de amikor a nőiességemet tudatosan kellene használnom egy-egy szerepben, zavarba jövök. Ez az egész valószínűleg az önbizalomhiányból fakad.

És mi lehet az önbizalomhiány oka?

– Valószínűleg alkati adottságom, mert amióta az eszemet tudom, jelen van a mindennapjaimban. A gimnáziumban kezdtem el színjátszó körbe járni, kezdetben vegyes érzelmekkel. De nem azért választottam a színészetet, mert annyira szeretek szerepelni.

Adódik a kérdés: miért lett színész?

– Sok mindenre készültem, például delfinidomár akartam lenni meg hasonlók, de színésznő nem. Sőt, amikor tizenkilenc évesen döntéshelyzetbe kerültem, még akkor sem merült fel bennem, hogy a színészetet válasszam. Mást lebeszélnek erről a pályáról a szülei, engem viszont biztattak, hogy válasszam ezt. S bár nem számítottam rá, elsőre felvettek az egyetemre. Jelentkeztem a bölcsészkarra is, ahová szintén felvettek. Érdekel a művészettörténet, a pszichológia is. Édesapám ipar- és képzőművész, innen eredeztetem a rajzolás iránti szeretetemet.

Nemrégiben indult el az RTL Klub által gyártott A tanár című magyar vígjátéksorozat második évadja, amelyben – akárcsak az elsőben – Ön is szerepel. Mit érdemes tudni az Ön által megformált karakterről?

– Egy diáklányt játszom, egy klasszikus negatív figurát. Az egyik tavalyi epizódban egy menő csajt alakítottam, aki állandóan piszkálja a duci osztálytársát. Ennélfogva aztán elég vaskos véleményt fogalmaztunk meg az iskolai bántalmazásról. A szerephez meg kellett találnom az antihős igazságát is, és amint a forgatókönyv rávilágított, ennek a karakternek a viselkedése tulajdonképpen önbizalomhiányból ered. Amúgy én sosem voltam igazán menő az iskolában, mert iszonyú duci, sarokban olvasó típus voltam. A film forgatása előtt a szereplők egy táborban vettek részt az alkotókkal. Ott újra átélhettem, hogy mit jelent egy kollektíva részének lenni. Az alkotó- és szereplőtársak jelenlétében, részben Anger Zsolt színművész tréningjeinek köszönhetően, lassan sikerült feloldódnom, s megértenem és elfogadnom ezt a tőlem távol álló karaktert.

Előfordult már, hogy farkasszemet kellett néznie a pályakezdés klasszikus nehézségeivel?

– Nem. Szerencsésnek érzem magam, amiért itt lehetek Pesten. Kaposvárra már csak a vizsgaidőszakban megyek le két-három hétre, az időm jelentős részét szakmai gyakorlattal, tanulással tölthetem. Kevés rendező látott még színpadon, és ezzel az osztálytársaim is így vannak. Minden évben újabb és újabb fiatal színművészek végeznek, így a kérdés, hogy lesz-e munkánk, folyamatosan ott motoszkál a fejünkben. Ugyanakkor hálás vagyok, amiért lehetőséget kaptam arra is, hogy hamarosan a Meggyeskert című Csehov-drámában játszhassak a Nemzetiben. Silviu Purcărete rendezővel mostanában kezdünk dolgozni az előadáson. Remélem, jó dolgok várnak rám.