Az előszó ugyanis valójában nem oktatásra szánt filozofikus szöveg, hanem sokkal inkább himnusz, ének a javából, amely ünnepélyes, költői nyelven próbálja kifejezni Jézusnak, az Isten igéjének (szavának) jelentőségét a teremtett világ és a hívők számára.
Míg az ének első része (1,1–13) az ige (szó) minden létezőt átölelő teremtő hatalmát szólaltatja meg, a második (1,14–18) az egyházi közösség hitvalló válaszát adja közre. Mindkét szakaszban az ige történeti tevékenysége áll a középpontban. Teremtés és üdvösség tehát már rögtön az evangélium elején szétválaszthatatlanul összekapcsolódik egymással. Mindazt, ami van, az isteni ige teremti (hívja életre) és hatja át (meghívja az életre).
A himnusz archimédeszi pontja nem az ige örök, világ előtti létéről szóló elvont teológiai fejtegetés, hanem a hívő gyülekezet konkrét tapasztalata, amelyre Jézussal mint Isten megtestesült kinyilatkoztatójával érintkezve tett szert. Ezt az ismeretet közli az előszó, miközben hálásan megvallja: „Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be. (…) Mindnyájan az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva.” Egyedül neki köszöni az egyház Isten mostani ismeretét, amely hiteles és megbízható, mivel attól származik, „aki az Atya ölén van”. Az előszót követő evangélium arról az üzenetről fog szólni, amelyet Istennek ez az egyedülálló „egzegétája” (magyarázója) hozott el nekünk. Majd csak a földi Jézussal és a föltámadt Krisztussal való találkozások tapasztalataiból születik meg a kérdés: lényege szerint ki ez a Jézus?
Mivel Isten olyan módon akarta magát közölni, amely megfelel felfogóképességünknek, emberré lett. Az evangélistát nem érdekli a megtestesülés mikéntje (szűztől való születés, kiüresedés). Őt a tény tartja fogva: az isteni ige láthatóvá, konkréttá, emberileg megtapasztalhatóvá vált (vö. 1Jn 1,1–4). Számára a megtestesülés elsősorban annak feltétele, hogy Isten kinyilatkoztatta dicsőségét ebben a világban. Ugyanakkor Isten Jézusban valóságos emberré lett, egy lett közülünk. Nem valamiféle álruhába bújtatott Istenként érkezett közénk, amint egyes tévtanítók gondolták, és gondolják olykor mai keresztények is.
A „testté lett igében” a hívők „az Atya Egyszülöttének dicsőségét” látták. E húsvét utáni és Lélek adta ismeretet a prológus első mondatai pontosabban is megkísérlik megfogalmazni. Jézus létét meghatározza egyedülálló kapcsolata az egy Istennel. Az ige, aki emberré lett, mindig is, minden idők előtt Istennél volt, sőt lényege szerint Isten. Ezért is közölhetett igaz és megbízható kinyilatkoztatást róla.
Hogy János nem az „igéről” „spekulál”, hanem a kinyilatkoztatásról, az emberek üdvösségéről beszél, jól mutatja a negyedik és az ötödik vers kulcsszavaira (élet, világosság) való gyors átugrás. Az ige mint Isten élet is, és ez az élet minden létezőben megvan, mert mindent az ige teremtett. De az életet mint az emberek világosságát, azaz mint megvilágosított és értelemmel telített létet az ember csak hitben kapott ajándékként fogadhatja el.
Az történt, ami alig hihető: „a világ nem ismerte fel őt”, és „övéi nem fogadták be” (10 sk). Az „övéi” mindenekelőtt Izraelt jelenti, ugyanakkor ez az Izrael az egész emberiséget is képviseli. Némelyekben azonban megmutatkozott Isten teremtő hatalma, mert hitben megnyíltak az ige előtt. Ez azonban nem az ő teljesítményük, hanem Isten műve bennük (vö. Istenből, Lélekből való születés képe (Jn. 3,3–5). „Isten gyermekei” mindazok, akik ebben a Krisztus-himnuszban örömmel tesznek tanúságot tapasztalatukról és ismeretükről, hogy ezáltal mi is higgyünk.
