– Épp harmincöt éve született meg a Shalom, amelynek mostanra több ezer misszionáriusa szolgál szerte a világban. Úgy tudom, akkor kezdődött minden, amikor egy szép lány megkérdezte: vele töltene-e egy hétvégét…
– Igazából egy másik nővel kezdődött az egész. Nem beszélhetek a történetemről anélkül, hogy ne beszélnék az édesanyámról. Mindig is fiút szeretett volna szülni, ezért imádkozott. Alighogy férjhez ment, várandós lett, és megszületett az első gyermeke: egy kislány. Persze örült neki, és tovább imádkozott. Hamarosan ismét állapotos lett, és megszületett a második gyermeke: egy újabb lány. Öröm, imádság, két évvel később a harmadik gyermek, megint lány. Utána tizenkét év telt el imádságban a kisfiúért, majd negyedszer is várandós lett, és megszületett a baba: lány. Egy év múlva pedig az ötödik gyermek, az ötödik lány. Édesanyám azt gondolta, ez a fiú már nem fog jönni. Hat év telt el, negyvenöt éves lett, ismét teherbe esett, és megszülettem én. Nem érthetem meg az életemet édesanyám imádsága nélkül. Kiskoromban minden asszony azt kérdezgette a templomban, hogy hát hol van az a fiúgyermek, de ez nekem nem tetszett. „Az ima a tiéd volt, az élet viszont az enyém” – mondtam anyámnak.
Tizenkét évesen elhatároztam, hogy többé nem megyek templomba. Olyan volt számomra az egész, mint valami múzeum. Ám apám azt mondta: „Fiam, amíg ebben a házban laksz, minden vasárnap ott leszel a misén.” Hálás vagyok apámnak, mert annak ellenére, hogy mindig a hátsó padsorban ültem, dühösen Istenre, mindez Isten mellett tartott. És ekkor lépett be a képbe az a szép lány. Valóban, odajött hozzám az iskolában, és megkérdezte, volna-e kedvem vele tölteni egy hétvégét. „Hogyne!” – mondtam. „Egy lelkigyakorlatra mennénk” – folytatta. „Ja, akkor nem” – válaszoltam. De meggyőzött, hogy legalább töltsem ki a jelentkezési lapot, úgyis éveket kell várni, hogy elfogadják a jelentkezésemet, mert a város összes fiatalja erre a lelkigyakorlatra akar menni. Gondoltam, addigra majdcsak elfelejti az egészet. Ám egy évvel később megkeresett: „Moysés, emlékszel arra a jelentkezési lapra, a lelkigyakorlatra? Lehet, hogy máris részt vehetünk rajta!” Azt feleltem: „Te majd elmész, és imádkozol értem, jó?” Pár nap múlva ismét megkeresett: „Beszéltem a nővérrel, a nővér beszélt az atyával, az atya beszélt a püspökkel, és tényleg: velem jöhetsz a lelkigyakorlatra! Ugye nem mondod, hogy nem?” Mondtam, hogy legyen, és még fizetnem is kellett érte… „Fiam, hányszor kértelek, hogy ne hazudj, amikor pénzre van szükséged!” – mondta anyám, miután közöltem, hogy lelkigyakorlatra megyek.
Ezen a lelkigyakorlaton először tapasztaltam meg Isten szeretetét. „Teresa, Isten szeret engem!” – mondtam a lánynak. „Isten mindenkit szeret, Moysés” – felelte. Mire én: „Nem érted, engem szeret, személyesen!” Ez a tapasztalat teljesen megváltoztatta az életemet. A lelkigyakorlat után mindent oda akartam adni Istennek, és más lett a hozzáállásom az egyházhoz, a miséhez. Amikor 1980-ban II. János Pál pápa Fortalezába látogatott, a bíborosunk megkért, hogy a fiatalok nevében adjak ajándékot neki. „És mi legyen az?” – kérdeztem. „Hát, az a te dolgod!” – mondta. Ima közben jött az ötlet: adjam át magam Istennek, tegyem fel az életemet azoknak a fiataloknak az evangelizációjára, akik úgy, mint korábban én, távol élnek Jézustól és az egyháztól. Így született a Shalom.
– A Shalom karizmája a béke. De miféle béke ez?
– János evangéliumának 20. fejezetében Jézus, aki legyőzte a halált, megjelenik a tanítványoknak, és azt mondja: „Béke legyen veletek!” Vagyis: Shalom! Számunkra a béke egy személy, az élő Jézus. Ő az egyetlen, aki teljes békét tud adni nekünk. Ő az, aki kibékít minket Istennel, magunkkal és másokkal. Közösségként tapasztaljuk ezt a békét, és szükségét érezzük annak, hogy továbbadjuk. Ez a tapasztalat több mint egy érzés. Ez egy új élet, amit csak Jézus adhat.
– A shalomos misszionáriusok jelen vannak például Svájcban, Izraelben, Algériában, Madagaszkáron és Kínában is. Úgy sejtem, mindenütt más lelkületre van szükség, mindenhol mások a kihívások. Mivel indítja útnak a misszionáriusokat, és hogyan dönti el, kit hova küld. Mi, magyarok miért épp Joicyt, Vanessát, Carolinát, Andersont és Danielt kaptuk?
– A megélt béke tapasztalata visz el minket a misszióba. Azt, amit megtapasztaltunk, nem vagyunk képesek magunkban tartani, szeretnénk másoknak is átadni. Ahova az egyház küld, oda megyünk. Amikor Erdő Péter bíboros megismerte a közösséget, meghívott Magyarországra, hogy egységben az egyházzal itt is evangelizáljunk. De hogy kit választunk a misszióra, az misztérium, ugyanakkor választás is. Isten és a misszionáriusok választása. Mert amikor ezek a fiatalok igent mondtak, és beléptek a közösségbe, azt is mondták, hogy felajánlják az életüket Istennek. Ő hívta őket a szolgálatra. Egy-egy misszionárius kiválasztásakor a közösség tanácsa imádkozik. Keressük azokat, akik az egyház szolgálatának szentelik magukat, és azt mondják: itt vagyunk. Ők Isten ajándékai nekünk.
– Ma Magyarországon – és talán általában Európában – kevés igazi közösség van. Sokaknál a vallásgyakorlás kimerül annyiban, hogy elmennek templomba, aztán hazamennek, és közben nem szólnak senkihez. Miért fontos, hogy a hitünket másokkal együtt éljük meg?
– A kereszténység nem olyasmi, amit egyedül kell megélni. Mikor Isten a világba küldte a fiát, egy családot választott. Mikor Jézus elkezdte a misszióját, hívta az apostolokat. Mikor a Lélek leszállt rájuk, létrejöttek az első közösségek. A kereszténység lényegénél fogva közösségi. Isten, a szeretet, a Szentháromság is közösség. Arra vagyunk hívva, hogy ezt a szeretetközösséget hirdessük. Talán ez a legnagyobb kihívás Európa szívében, az ilyenfajta evangelizáció. Hogy Isten szeretetét megéljük, és így adjuk át mindenkinek. Ferenc pápa arra hív, hogy „kilépő” egyház legyünk. Egy olyan egyház, ami másoknak él, nem magának. A megélt tapasztalatot kell továbbadnunk. Közösségként megmutathatjuk annak az örömét, hogy Istenéi lehetünk, és hogy testvérek, egyház vagyunk. Gondold csak meg: ha kapsz egy ajándékot, de nem mutatod meg senkinek, akkor az örömöd hamar elmúlik. Ha valaminek örülsz, mindenkinek meg akarod mutatni, mert azt akarod, hogy mások is örüljenek veled. Ez történik azzal a szívvel, amelyik Jézussal találkozik. Ezt az örömöt vagyunk hivatottak továbbadni. Ez Jézus öröme, annak az öröme, hogy odaadjuk magunkat másoknak. Ez a keresztény közösség öröme, amelyre minden emberi szív vágyik.
– Tehát az élethez a Jézussal való személyes találkozás a kulcs. De hogyan történhet ez meg?
– Hinni kell benne. Szükségünk van arra, hogy megnyissuk a szívünket, és hagyjuk, hogy a Szentlélek megadja nekünk a Jézussal való tapasztalatot. Hogy hittel mondjuk: Jézus, újíts meg engem, bocsáss meg nekem, és változtasd meg a történetem. A keresztény közösségben, az egyházban, a Szentírás és a szentségek erejében megtapasztalhatjuk Jézus jelenlétét. Mert ő valós. Nem egy kitaláció, nem egy fogalom, nem egy doktrína. Itt van közöttünk. Él. Sokkal élőbb, mint te vagy én, mert legyőzte a halált. És ha megnyitjuk a szívünket, akkor ő valóban megváltoztathatja az életünket. Ez pedig csupán annak a kérdése, hogy hiszünk-e. Egyház, egy család vagyunk: együtt, Jézussal újrakezdhetjük.
– Tegyük fel, megtapasztaltuk Jézus békéjét, örömét. És az az igazi, hogy tovább is adjuk. De hogy kell ezt csinálni? Képzeljük el, hogy egy szendvicsházban vagyunk. Ön a pincér, mi vagyunk a vendégek. Kérek egy Emmausz-szendvicset!
– Épp azt a szót mondtad, amire szükségem van, hogy evangelizáljak. Két tanítvány Jeruzsálemből Emmausz felé tartott. Szomorúak voltak, elveszítették a reményüket, hiszen Jézus meghalt a kereszten. Még nem tudták, hogy feltámadt. Jézus hozzájuk ment, de nem ismerték fel. Beszélgetni kezdtek. Miért vagytok szomorúak? – kérdezte őket. A fájdalom, a szenvedés az életünk része, de nem a történet vége. Nem a rosszé, nem a halálé, hanem Istené az utolsó szó. Esteledett, és a tanítványok megkérték Jézust, maradjon velük. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték Jézust, aki megadta nekik a hit ajándékát, és a szívüket megtöltötte a szeretetével. Elmentek hát, és hírül adták, hogy látták az Urat. Neked is ilyen emmauszi tanítvánnyá kell lenned: megtapasztalhatod Jézus jelenlétét az életedben, és tanúságot tehetsz erről az embereknek.
– 2013-ban, Fortalezában beszélgettünk, és azt mondta: „Nem tudhatjuk, mire hív el bennünket az Úr.” De mégis, honnan tudhatjuk? Mikor lehetünk biztosak abban: ez Isten akarata az életünkre? S ha már egyre biztosabbak vagyunk benne, hogyan merjünk rá igent mondani? Mit üzenne a fiataloknak, akik hivatást kaptak, de valamiért félnek belevágni?
– Isten barátjává az imádságon, az ő igéjével való intimitáson, az egyházi közösségen keresztül lehetünk. Amikor növekszünk az Istennel való kapcsolatunkban, akkor a sok más hang, a világ zaja, emberi természetünk hangjai között megtanuljuk felismerni az ő hangját, ami a szívünkben szól. Ettől a hangtól „elcsábítva” lesz erőnk igent mondani, és az ő akaratát cselekedni. Nem kell félni Isten akaratától. Amitől félni kell, az a mi saját akaratunk, mert azt hisszük, az tesz majd boldoggá bennünket, amit mi magunk akarunk, de ez sokszor félrevezet minket. Isten akaratában viszont sohasem csalódhatunk. Szeretnél boldog lenni? A boldogság abban a szívben van, amely Isten akaratát keresi és cselekszi.
Fotó: Kissimon István
