Egy család nemzedékeken át, évtizedekig szenvedhet valamely bűnökkel terhes életű családtag által okozott lelki sebek miatt. Ugyanígy egy szent életű ember is hosszú ideig tartó, mélyreható kegyelmi segítséget jelenthet a környezetének.
Szekularizált világunkban szomjazzuk a felemelő, követésre méltó példákat. Lehetséges, hogy valaki laikusként, kenyérkereső, családos emberként, gyerekzsivajtól hangos otthonában képes legyen teljesen Istennek átadott életet élni?
Ozsvári Csaba (1963–2009) ilyen ember volt. Öt évvel ezelőtt, 2009. július 9-én a magyar Schönstatt Családszövetség ünnepi szentmiséjét követően Óbudaváron váratlanul rosszul lett, és egy óra múlva meghalt. Halála sokkoló volt a jelenlévők számára. Távozása nagy fájdalmat jelentett, hiszen egy szerető férj, egy ötgyermekes édesapa, közösségeinek egyik tartóoszlopa és nem utolsósorban egy nemzetközi hírű ötvösművész ment el közülünk teljesen váratlanul. Ugyanakkor azáltal, hogy a halálát közvetlenül megelőző ünnepi szentmisében feleségével, Imrivel együtt odaajándékozta az életét a Szűzanyának, Isten hihetetlen közelségét és forró szeretetét tapasztaltuk meg. Isten annyira szerette őt, hogy nem tudta megtagadni magát tőle. Megadta Csabának azt az ajándékot, hogy ebben a kegyelmi pillanatban, békességben és szívbéli örömben hívta őt magához. Felesége, Imri és Tilmann Beller schönstatti atya egészen közel, a nagyobb közösség távolabb imádkozott érte. Mialatt az orvosok küzdöttek az életéért, s ő ott feküdt a füvön kitárt karral, ing nélkül, az általa készített ezüstkorpuszok jutottak eszembe. Egész életében Krisztust formázta meg nekünk – és halálában is ezt tette.
Csaba nagy elszántsággal és szenvedélyesen élte a keresztény életet. Felnőtt megtérőként finom és jó érzékkel találta meg útját az egyházhoz, amely iránt teljes bizalommal volt. A papokat különös szeretettel és tisztelettel vette körül. Nem azért, mert nem vette észre gyarlóságaikat, hiányosságaikat, hanem mert Istennek, a Szentnek lefoglalt személyeket látott bennük. A keze munkájával készített kelyhekre és szentségtartókra is hasonló áhítattal tekintett. A szent Istent tisztelte és szerette nagyon forrón, s ez a szeretet sugárzott rá a papi személyekre és a liturgikus tárgyakra is. Pályája kezdetén, a nyolcvanas évek elején még teljesen bizonytalan volt, hogy lesz-e jövője annak az elképzelésének, miszerint kizárólag egyházi tárgyakat akar készíteni. Teljes szívvel, kompromisszumok nélkül járta ezt a sokszor igen nehéz utat, amely szakmai körökben fájdalmas magányosságot is hozott a számára. Hiányzott belőle mindenfajta szakmai féltékenység. Az élet valamennyi területén rendkívül alázatos ember volt, minden művészi allűr és különleges igények nélkül élt. Mű helyét szülei kispesti otthonában rendezte be, s munka közben látta el és ápolta idős édesapját.
Ima- és hitélete szervesen átszőtte a mindennapjait. Feleségével, aki lelki és szellemi társa is volt, a házasság szentségében jelen levő kegyelmi erővel igyekeztek együttműködni egész életükben. Így vált a családi fészkük valódi keresztény otthonná.
Mindeközben nagyon színes egyéniség volt, kitűnően főzött, rajongott a komolyzenéért, és lelkesen focizott.
Családjában és közösségeiben (a zugligeti egyházközségben, a magyar Schönstatt Családszövetségben, a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrendben) biztos pontnak számított. A magánéletében is ugyanazt a belső szépséget sugározta, amit a munkáin láthatunk. Saját megfogalmazása szerint (Liturgia és művészet) a művészet célja, hogy „művelje a lelket, tegye képessé a szenvedélyes életre, a jóra, a szépre, az igazra, és készítsen fel a halálra”. Csaba dolgos, csendes, mélyen hívő, igaz keresztény életét egy üdvösségre, Krisztusra mutató halál követte. Halálának helye ma emlékhely: „Ablak a mennyországra”.
Ozsvári Csaba emléke és tisztelete él a közösségünkben. Aki ellátogat az óbudavári Schönstatt-kápolna tövében lévő emlékhelyéhez, az megerősödhet a házastársi szeretetében. Megerősödhet abban a reményben, hogy odaát várnak ránk, nem a semmibe hullunk a halállal. Megerősödhet a saját hivatásában is, arra gondolva: Isten végtelenül szeret, és életemet megmunkált remekműként szeretném majd a kezébe visszaadni, ahogyan Csaba tette. „Mária szolgája sosem vész el” – ez a felirat olvasható a kápolna oltárképe körül. A Szűzanya, aki megad nekünk minden segítséget ahhoz, hogy az üdvösségre eljussunk, Csabáról is gondoskodott, hogy a mennyországra megérlelődve a kegyelem állapotában találja őt az utolsó óra.
Várjuk a gondviselő Isten jelzéseit, hogy szeretné-e Ozsvári Csaba életét segítségként a keresztény családok elé állítani, és mennyei pártfogóként használni őt.
(Ozsvári Csaba-emlékkiállítás nyílt október 7-én, 17 órakor a veszprémi érseki palotában, a Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjtemény rendezésében.)
B. M.
