Dávid Katalin többször is megjegyzi: nem történelmet ír, nem is önéletrajzot. Ezt tükrözi a Soah című könyvecske alcíme is: Emlékeim a vészkorszak idejéből. Azt idézi fel, amit gyermekként, fiatal lányként élt át. Árnyakat és fényeket. Gonosz és szent működését a világban.
Egyértelmű az is, hogy e szöveg a szerző készülő emlékiratainak csak egy kicsiny része, így „teljességet” ezért se várjon tőle az olvasó. Értéke nem is effélében rejlik, hanem abban, hogy egy sokat látott szemtanú szólal meg, aki nemcsak visszatekintve, hanem ott és akkor is öntudatos és érzékeny lelkiismeretű keresztényként szemlélte, mi zajlik körülötte, és legmélyebb meggyőződése sarkallta tettekre is, ha üldözött emberek mentéséről vagy az igazság nyílt megfogalmazásáról volt szó.
Dávid Katalin tudós művészettörténész: ismerője és értője a szemmel felfogható benső értékeknek. S a mélyre látás e készsége már fiatalon, a történelmi mindennapok halálos tüzei-villanásai közt sem hagyta cserben. Ahogyan a múlt és a jelen eseményeire pillant, s róluk számot ad, abban valódi értelmet nyer a gyakori súlytalan használatban megkopott mondás: a szem a lélek tükre.
Dávid Katalin ritka kincse a magyaroknak: szakmai életművén túl különösen azért, mert nem megosztó személyiség. Nem foglya szekértáboroknak, így a maga keresetlen módján zsidók és keresztények közösségének is építője, lelkiismerete. Azzal a rendíthetetlen természetességgel, ahogyan például Ferenc pápa is cselekszik. Akit – csakúgy, mint elődeit – tisztel és nagyra becsül. Péter apostol legutóbbi utódai a hit őrzőiként-csiholóiként távoli, de meghatározó kísérői életének. Egészen különböző egyéniségű és stílusú pápák – s valamennyit tiszteli. Bizonnyal azért, mert tekintete a lényegen nyugszik, s nem a mulandó kellékeken.
Kijózanító és gyógyító erejű írás Dávid Katalin új kötete. Kijózanító, mert egy pokoli erőkkel terhes kor próbatételei egyértelműen megmutatták: nincs automatikus kereszténység. Krisztussal napról napra, személyes döntéseink valóságában vállalhatunk életközösséget. Erre mutattak példát azok a keresztények, akik a történelem kulisszái között, például a holokauszt borzalmai idején is válogatás és habozás nélkül, akár életüket is kockáztatva igyekeztek tőlük telhetően őrizni, menteni Isten képmását. És gyógyítanak a szerző gondolatai, hiszen annyi széthúzástól, egymásra fenekedéstől zajos-szennyes korunkban az örök élet távlatában szól az e világi összetartozás felelősségéről.
(Dávid Katalin: Soah – Emlékeim a vészkorszak idejéből, Szent István Társulat, Budapest, 2014)
