Egy sorsfordító aláírás

A Párizs környéki békerendszer az Osztrák-Magyar Monarchia és a Török Birodalom feldarabolását eredményezte. A birodalmi egységeket sok államra bontotta, s így későbbi problémák okozója lett. A régi gazdasági egység az új államok megalakulásával sokszámúra bomlott, másrészt az új államok a békerendszer által létrehozott etnikai és területi problémákkal nézhettek szembe, főként a szomszédos államokkal kapcsolatban. A győztes antanthatalmak, Anglia, Franciaország, Oroszország (1917-ig), Olaszország az Osztrák-Magyar Monarchiát érdekeiknek megfelelően fel akarták darabolni, helyére Csehszlovákia, Románia, Magyarország stb. kerültek. Így az új országok érezték meg legjobban a békeszerződés területi hatását, míg Németország, a háború legfőbb vesztese minimális területi veszteségeket szenvedett el. Sokat idézett tény, hogy a történeti Magyarország területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre, népessége 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. Tehát területének 67 százalékát, népességének pedig 42 százalékát vesztette el. Szembeötlő az is, hogy az új, trianoni Magyarország területe kisebb volt (93 ezer négyzetkilométer), mint a trianoni Romániához csatolt magyar területek nagysága (102 ezer négyzetkilométer). Azt is meg kell említeni, hogy az elcsatolt erdélyi területek népessége már több mint száz éve a románok számbeli fölényét mutatta. A szomszédos országokhoz csatolt területekkel nagy területű szántóföldek (a korábbinak több mint a fele), legelők (a korábbiak csaknem 70 százaléka), erdők (a korábbiak 80 százaléka) és szőlők, továbbá hitelintézetek és különböző értékes iparágak (például fa- és csontipar, fonó- és szövőipar) is a szomszédos országokéi lettek. A háború végén ideiglenes állapot uralkodott Magyarországon. A fegyverszünet aláírásától a békeszerződés aláírásáig a környező országok hadseregei állomásoztak hazánkban, és az ellenőrzésük alatt tartott területek feletti uralomra törekedtek. Az új Magyarország 1920. június 4-én jött létre. Az etnikailag kevert régi Magyarország területének részeiből az új, etnikailag kevert területű Magyarország, Románia, Csehszlovákia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és Ausztria alakult meg. Az Osztrák-Magyar Monarchia népei már kinőtt ruhaként viselték az államot, meg akartak szabadulni tőle. Az antant katonai stratégiájához tartozott a nagyvonalú ígérgetés a szövetségeseinek; megtörtént, hogy egy területet két országnak, például Bánátot Szerbiának és Romániának is odaígérték. Az 1916. augusztus 17-én megkötött bukaresti szerződésben Bukovinát, Dobrudzsát, Erdélyt, a Tiszántúlt Debrecenig, beleértve Orosházát és Szegedet is Romániának ígérték. Románia feladta semlegességét, és csatlakozott az antanthoz, s a román hadsereg nyomban be is tört Erdélybe. Egy másik fontos esemény az 1918. november 3-i fegyverszünet után kötött belgrádi katonai konvenció 1918. november 13-án. Ez a valós nemzeti etnikai viszonyokat vette alapul. Ellenben a békeszerződés aláírása előtt egy évvel a történeti Magyarország később lecsatolt területei már az új államok idegen fennhatóságának irányítása alá kerültek. Az új magyar Károlyi-kormány nem tudta megakadályozni az ország megszállását, s így sokat vesztett népszerűségéből. A magyar haderő sem volt olyan erős, hogy sikeres fegyveres ellenállásra lett volna lehetőség, másrészt a kormány azon az állásponton volt, hogy nem szerencsés olyan felekkel harcba bocsátkozni, amelyek a békeszerződést előkészítő nagyhatalmak érdekeit szolgálják.

Az erdélyi és felvidéki területek román, illetve csehszlovák megszállása még a békeszerződés aláírása előtt megtörtént. A magyar proletárdiktatúra négy hónapos bevezetése ilyen körülmények között zajlott 1919 márciusában. A Vörös Hadsereg harcba szállt a magyar területek megvédéséért: fennhatósága alá vonta Miskolcot és Sátoraljaújhelyt, sőt Kassát, Eperjest, Bártfát is. Sikerei azonban nem voltak véglegesek. A Tanácsköztársaság bukása után az antant által is legitimnek elismert és támogatott rendszer vert gyökeret Magyarországon. Így a békekonferenciára elutazhatott egy hivatalos magyar delegáció, gróf Apponyi Albert vezetésével. Az általa kifejtett magyar álláspontot 1920 februárjában hallgatták meg. A kiváló szónoknak nem volt jó híre Magyarországtól nyugatra. Apponyi már beszéde elején elfogadhatatlannak nevezte a békefeltételeket, aláírását pedig öngyilkossághoz hasonlította. Szóvá tette, hogy egyetlen békekötés sem tartalmaz a nemzet életére nézve olyan súlyos feltételeket, mint a magyar: a területvesztéssel szén-, érc- és sóbányákat, épületfát, kőolajat, földgázt, munkaerőt, alpesi legelőket veszít az ország. A magyar kultúrfölényt is megemlítette az európai kulturális és szellemi szinttel való összehasonlításban, ami a magyar nemzeti egység megbontásával csorbul, ha a szomszédos népek veszik irányításuk alá a később országuknak nevezett területeket, és ez, véleménye szerint, nem az emberiség javát szolgálja. Azzal, hogy a szomszédos népek hadseregei már a békeszerződés aláírása előtt, a fegyverszüneti szerződés alapján jogszerűen katonai megszállás alá helyezték az igényelt területeket, nem sértettek meg senkit, de azzal, hogy kisajátították a közigazgatás egész gépezetét, például a magyar tanárokat szélnek eresztették, s így a kolozsvári és pozsonyi egyetem tönkrement, már sérelmet okoztak, hiszen ennek eredménye lett, hogy kétszázezer gyermek nem tanulhatott. Apponyi népszavazást kezdeményezett – sikertelenül. A vitatott területek hovatartozásáról a nagyhatalmak elve, a népek önrendelkezési joga alapján és nyomatékosan kérte, hogy területi változás esetén biztosítsák a kisebbségi jogok védelmét. A fő kérdések azonban már a Tanácsköztársaság bevezetése előtt eldőltek. A határmegállapító bizottságok már 1919. március 21. előtt elvégezték munkájukat, amelyet májusban, illetve júniusban hagytak jóvá. A Tanácsköztársaságnak kifejezetten negatív hatása volt, hiszen a környező népek hadseregei, románok és csehszlovákok a bolsevik veszélyre hivatkozva kemény fellépéssel válaszoltak. A kutatások szerint a hozzáértő határmegállapító bizottsági tagok jól felkészült szakemberek voltak, ismerték a közép-európai infrastruktúrát, gazdasági és etnikai viszonyokat. Másrészt a területi hovatartozásról döntést hozók is ismerték a térséget. A szakbizottságok külön-külön végezték munkájukat, s a határmegállapításnál csak egy-egy szakasszal dolgoztak. A végeredményre, hogy 3,3 millió magyart csatolnak el, csak később derült fény. Erre hívta fel a figyelmet a Teleki Pál által készített vörös térképek alapján 1920 januárjában Lloyd George angol és Nitti olasz miniszterelnök. A felülvizsgálat ígérete hamar lecsengett. A Legfelsőbb Tanács elutasította, de a brit és olasz külügyminiszterek sem támogatták a már eldöntött kérdést. Az újratárgyalás réme a csehszlovák, román és jugoszláv békedelegációt ijesztgette leginkább, s tiltakoztak is ellene. Fegyveres konfliktust helyeztek kilátásba területi változások esetén, Lloyd George pedig ezt igyekezett elkerülni. Csallóköz esete volt az egyedüli, ahol felmerült az újratárgyalás, de eredménytelenül végződött. E területet etnikai állapota miatt Magyarországnak igyekeztek meghagyni a delegátusok. A központi területi bizottság nem fogadta el a határozatot, hogy Csehszlovákiához tartozzon Csallóköz, és a kérdést visszaküldte felülvizsgálatra. Benes csehszlovák külügyminiszter ismételt meghallgatása eldöntötte a kérdést.

Az etnikai területeken túlterjeszkedő idegen katonai megszállás, majd a korábbi magyar közigazgatás és oktatási intézmények megszűnése több százezer, körülbelül 426 ezer magyar embert kényszerített menekülésre az új Magyarországra. Közülük 144 ezer Csehszlovákiából, 222 ezer Romániából és 55 ezer a délszláv területekről érkezett. Ezek az emberek feladták lakhelyüket, javaikat, korábbi életüket, és a sérelmek sokukat a területvisszaszerzés politikájához, az irredentizmushoz sodorták. Egyesek szerint Horthy nemzeti hadseregének kétharmadát a menekültek alkották. A különböző radikális egyesületekben, mozgalmakban jobbára szintén őket találjuk. A Trianon utáni első parlament 239 képviselőjéből 79 származott az elszakított területekről, s a Keresztény Nemzeti Egység Pártja (KNEP) képviselőinek fele született az új határokon kívül. Az első világháborút lezáró békerendszer rossz volt, mert rossz következményeket szült. A vegyes nemzetiségű közép-európai térség több évszázad alatt, egy birodalmi egység alatt alakult ki. Ezt a térséget nemzetállamokra bontani lehetetlenségnek bizonyult, hiszen például az új államhatárokkal 3,3 millió magyar rekedt az új országhatárokon kívül. A békerendszer nem tudta az egyneműsítés elvét érvényesíteni a nemzetállamok létrehozásakor, ezért térségünkben az etnikai egységesítést irányzó nemzetállami törekvések ostora a határokon belül élő etnikumokon csattant. Másrészt a békerendszer a közép-európai térségben olyan kis államokat hozott létre, amelyek politikailag és gazdaságilag kiszolgáltatott helyzetbe kerültek a szomszédos nagyhatalmakkal szemben. Elegendő arra gondolnunk, hogy Magyarország hogyan vált a Harmadik Birodalom, majd a Szovjetunió Vörös Hadseregének felvonulási terepévé és politikai alárendeltjévé. Egy korabeli antikommunista politikust, Sulyok Dezsőt idézve: a magyar nép két éjszakát élt át nappal nélkül.