Egy sasröptű festő a XIV. századból

Engem különösen egy virágdíszes ablakfülke s a beszélő nevű mester csodálatos, önmagát „sas-ember kentaurként” ábrázoló, szárnyas önarcképe ragadott magával. A középkorban a művészek védőszentje ugyanis János apostol volt, az ő szimbóluma pedig a sas, így a kor alkotói az ő „sasfiókáinak”, lelki rokonainak, pályatársainak tekintették magukat. S iránta való tiszteletből, illetve csöndes művészi alázattal vették fel és viselték az „aquila jánosok” megkülönböztető gyűjtőnevet, ha úgy tetszik, minőségjelzőt.


Külön öröm, hogy látogatásunkat megelőzően egy erdélyi református csoport jött (s vártak még más REND-es látogatókat is!) a katolikus egyházművészet e ritka szépségű erdei templomába. Számomra ilyen a spontán ökumené. Az alábbi versben pedig eljátszottam a gondolattal: ahogyan bármely kor úgyszólván minden művészének, így a gazdag életművű Aquila Jánosnak, a Nyugat- Dunántúl méltán híres művészének is nyilván lehettek gáncsolói, olyanok, akik készen álltak arra, hogy szárnyát megcsonkítsák, s röptét semmivé tették. Alkotásainak megmaradása tanúság lehet a ma hasonló fájdalmakat megélő, a röpülést mégis rendületlenül folytató művészek számára. Mert mint mindent, így az életművek sorsának ékes, szép REND-jét is Isten dönti el. Számomra ez volt a dunántúli reformátusok találkozójának egyik legfőbb tanúsága, történetesen egy katolikus egyházművész példájának köszönhetően.