Szimfonikus költemények, oratóriumok, versenyművek, dalok… És persze a zongoradarabok, zenés útirajzok és elmélkedések, átiratok, variációk végtelennek tűnő sora – amelyet az ausztrál Leslie Howard tizenöt éven át tartó művészi munkával kilencvenkilenc (!) lemezen rögzített, beírva magát ezzel a Guinness Rekordok Könyvébe is. Jóllehet a XIX. századi, zongoravirtuóz magyar komponista grandiózus életműve arról tanúskodik, hogy Liszt a zene szinte minden ágában kipróbálta magát, sokáig úgy tudtuk, hogy az opera műfaját a Don Sanche, avagy a szerelem kastélya című gyerekkori felbuzdulásán túl inkább másokra hagyta. Főleg az újítások terén zseniális riválisára, későbbi vejére, Richard Wagnerre. Igaz, a Pesti Vigadóban 1865. augusztus 15-én bemutatott dramatikus oratóriumát, a Szent Erzsébet legendáját azért megkísértette a „színpadigény”. Például 1918-ban, a New York-i Metropolitanben öt alkalommal, illetve a Met vendégjátékában egyszer a philadelphiai Academy of Musicban tűzték műsorra a darabot angol nyelven, Richard Ordynski rendezésében, Artur Bodanzky vezényletével, Florence Easton, Clarence Whitehill/Thomas Chalmers, Margarete Matzenauer és Carl Schlegel főszereplésével.
Brit lapok tavaly hozták nyilvánosságra, hogy a Cambridge-i Egyetemen oktató zenetörténész, David Tippett Liszt befejezetlen operájával, a Sardanapalóval foglalkozik, amelynek a weimari Goethe és Schiller Archívumban őrzött, feledésbe merült, száztizenegy oldalas kéziratáról addig csak néhány szakavatott Liszt-kutató tudott. Tippett szerint a megmaradt zenei anyag lélegzetelállító. Bellini, Meyerbeer és Wagner hatását egyaránt tükrözi. Olaszos líráját azonban felülírja Liszt változatos harmóniavilága, egyedi, eredeti stílusa, amelyhez hasonlót nem találunk a zeneirodalomban.
A világjáró ifjú zongoraművész eredetileg egy Byron-költeményből, A kalózból akart operát írni. 1844-ben Alexander Dumas-tól kapott szövegkönyvet, de a következő évben már inkább Byron tragédiája, a Sardanapalus foglalkoztatta. Liszt egyébként nem ekkor találkozott először a témával. 1830-ban jelen volt Berlioz Sardanapale-kantátájának ősbemutatóján, amelyet Eugène Delacroix emblematikus festménye, a Sardanapale halála ihletett. Úgy tudni, Liszt először Félicien Mallefille francia szövegkönyvére várt, de miután nem kapta meg, váltani kényszerült, így 1849-ben a Cristina Trivulzio di Belgiojosóhoz (is) köthető, olasz nyelvű librettó megzenésítésébe kezdett, azzal a reménnyel, hogy a kész mű premierjére majd Bécsben vagy Milánóban kerülhet sor. 1849 és 1851 között Weimarban született meg a Sardanapalo első része. 1852-ben Liszt még az operát illető munkakészségéről tesz tanúbizonyságot, aztán valami miatt abbahagyta a komponálást. Talán azért, mert elégedetlen volt a második és a harmadik felvonás szövegkönyvével, és az igényelt változtatásokat nem kapta meg.
A Ninivében játszódó opera főhőse egy legendai figura, Asszíria utolsó, békeszerető és hedonista királya, akit jobban érdekelnek a nők, a lakomák és az ünneplés, mint az uralkodás vagy a politika. Sardanapalo elítéli a brutalitást, és szinte gyermeki naivitással hisz az eredendő emberi jóságban. Kedvenc rabszolgalánya, „kegyencnője”, a ión Mirra (Myrrha) arról próbálja meggyőzni, hogy lépjen fel a lázadókkal szemben, indítson harcot birodalma és önmaga védelme érdekében…
A Liszt-operafelvonás első meghallgatható – zongorakísérettel előadott, Cambridge-ben felvett – részletei a sajtóbejelentéssel egy időben, 2017 tavaszán jelentek meg a YouTube-on. Nemrég a weimari ősbemutató előkészületeiről is felkerült egy rövid werkfilm az internetes videomegosztó oldalra. Az augusztusi premierről CD készül, a Sardanapalo kritikai kiadását pedig 2019-ben az Editio Musica Budapest jelenteti meg.
