Jól láthattam viszont azt a balkáni gerlét, amelyik a másik oldalon, az egyik háztető sarkán ülve búgta egyszerű monológját. Az erdei úton még látszottak a közelmúlt nagy zivatarainak nyomai. Talán ez indította útnak azt a jókora éti csigát, amelyik az út közepén kényelmesen, igazi csigatempóban mászott a szemközti erdő felé. Kevés autó jár itt, de azért fölemeltem, és átvittem a túlsó oldalra, ahová igyekezett. Persze szörnyen megrémült, tapogatóit behúzta, házába bújt, és amikor az avarra tettem, eleinte mozdulatlan maradt. Aztán lassan megnyugodott, kidugta először az egyik, majd a másik tapogatóját, és mert úgy láthatta, hogy a veszedelem elmúlt, boldogan továbbmászott.
Bent az erdőben valahol kék galamb búgott, majd nyomban egy másik felelt rá. Fekete rigó ugrált az úton, barna ruhás tojó; feltehetően táplálékot keresett a fiókák számára. Az esők idején valószínűleg gilisztákat talált itt, de május 25-én már reggel nyárias meleg volt, a tojó így belátta, hogy hasztalan kutat, és a fák közé repült. Széncinege, majd csuszka hangját hallottam, valahol nagy fakopáncs kiáltott „csikk” hangján, és újra búgni kezdett az egyik kék galamb. A dombokon meleg napsütés fogadott. A fű között apró sárga virágok, talán a sziklai daravirág, az erdőszélen néhány messziről pirosló pipacs és erdei mályva került elém. Az utóbbi alacsonynak, csenevésznek tűnt; a Nehru parton nagy tömegben majd fejmagasságig nőnek, és mindegyik tele lila virággal. Sajnos erősen terjeszkedik a fekete fenyő. Sok évvel ezelőtt én tettem védettségi javaslatot ezekre a dombokra, és a tárgyaláson az erdészet képviselője megígérte, hogy a néhány meglévő fenyőcsoportot nem engedik terjeszkedni. Sajnos az ígéret csak ígéret maradt, és a fekete fenyő egyre inkább elveszi az élőhelyet a védett henye boroszlán, fekete kökörcsin, tavaszi hérics és más növények elől. A galagonyák még fehérek, de szirmaik már hullanak. Egyikük mellett, egy kis dolomitsziklán zöld gyík sütkérezett. Gyönyörű volt a kéktorkú, smaragdzöld hüllő a hófehér sziklán. Megpróbáltam kikerülni, mint legutóbb egy másikat a pilisjászfalui dombokon, de ez a gyík félénkebb volt, és egy pillanat alatt eltűnt a bokor alatt. Seregély repült az erdő felé, fekete rovarral, mezei tücsökkel a csőrében. Mindenfelől ciripelés hallatszott. Ám a seregélyek etetnek, és ha valamelyik tücsök a lyuk előtt ülve elbóbiskol muzsikálás közben, könnyen egy fióka éhes torkában találhatja magát.
Csodás reggel volt, hét ágra sütött a nap. A szél csak lengedezett, boglárkalepkék repültek a fű felett, az erdőszélen kakukk kiáltott. Alacsony fácska hegyén citromsármány ült, és énekelt, „ci-ci-ci-ci-ci-cü”, ismételgette sokszor egymás után. Nem volt messze, a távcsövön át jól láthattam. A kiszínezett öreg hím nagyon szép madár, feje és alsóteste élénksárga, farcsíkja rozsdavörös. Egyszer valaki azt írta nekem, hogy a madarakat a Jóisten jókedvében teremtette. Ha egy éneklő madarat, fekete rigót, fülemülét vagy éppen citromsármányt nézek, úgy érzem, igaza van.
Átható „hié” kiáltásra kaptam föl a fejem, és már láttam is az egerészölyvet, amint a magasban, félig az erdő, félig a kopár dombok felett rótta egyik kört a másik után. Még rajta tartottam a távcsövet, amikor sarlósfecske repült a látómezőbe. Azt hittem, egyedül van, de aztán láttam, hogy hárman vagy négyen kergetik a rovarokat odafent. A sarlósfecske valójában nem fecske, még csak nem is énekesmadár, magyar neve nem szerencsés, megtévesztő.
Visszafelé karvalyposzáta énekelt, és közelében ott ült a tövisszúrógébics-hím is. Amikor észrevettem, éppen lecsapott a fűbe és felkapott valamit, talán egy sáskalárvát. Lenyelte, aztán nagyon elégedetten az ághoz verte kampós végű csőrét.
