– Történelmünk segítséget nyújt ahhoz, hogy túltegyük magunkat a nehezebb időszakokon. Példát ad arra nézve, hogy lám, a mainál sokkal jelentősebb gondokat is meg tudtak oldani eleink. Más oldalról megközelítve múltunk fordulatos, felemelő, tanulságos… – számtalan jelzővel illethetném. Kimeríthetetlen. Mégis, ez a kincs parlagon hevert; sőt, az utóbbi időkig úgy tűnt, mintha még szándékosan rá is hordtak volna néhány réteg földet. Az elmúlt negyven-ötven évben ez tudatos politikai cél lehetett, mondván: a dicső múlt folytonos felemlegetése nem vezet semmi jóra, puszta magyarkodás, amely csak a nacionalizmust erősíti… E gondolat képviselői olyannyira átestek a ló másik oldalára, hogy bűnös módon próbálták elszakítani népünket saját múltjától.
– A Hunyadi-sorozatot is ez a tény „kényszerítette ki”?
– Hobbiíróként rettenetesen bosszantott, hogy jeles kortárs magyar szerzőktől nem olvashat az ember jó történelmi regényeket. Különösen szembetűnő az elmúlt évtizedek ilyetén hiányossága annak tükrében, hogy korábban nagy íróink – Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Móra – még tematikai aranybányaként tekintettek történelmünkre. Életművük nagymértékben táplálkozott múltunkból. De legyünk őszinték, a mai fiatalok nagyon nehezen olvasnak Jókait. Hozzáteszem, őt már a mi korosztályunk is nehezen olvasta. Néhány irodalmi vénájú gimnazista, egyetemista érdeklődésétől eltekintve ma már nem Jókai a keresett író a könyvtárakban. A korban hozzánk közelebb álló Passuthot sem olvassák, aki rengeteg tudást, levéltári adatot halmozott fel könyveiben. A mai olvasó számára az ő könyvei éppen ezért túlontúl nehézkesek, túlzsúfoltak tapasztalataim szerint.
A hivatalos kánonban szereplő, ünnepelt s méltán népszerűnek tartott kortárs írók pedig valami miatt tartózkodnak a magyar történelem dicsőséges korszakaitól. Azért emelem ki a dicsőségest, mert ha véletlenül nagyritkán a történelmünkhöz nyúl is vissza valaki, akkor is inkább a közelmúltat vizsgálja vagy pedig beteges késztetést érez arra, hogy a magyarságot, történelmi szerepünket lehetőleg negatív színben tüntesse fel. Öntépkedés, önostorozás… Sokan csak díszletként használják a múltat, hogy aztán átcsaphassanak parttalan agymenésbe, szócséplésbe, amelynek már semmi köze a történelemhez.
– Druon „műfajteremtő” Az elátkozott királyok című sorozata, Merle francia históriái után az utóbbi időkben számtalan vaskos, de népszerű történelmi regény jelent meg itthon is az ókori Egyiptomról, a Római Birodalomról, a keresztesekről, a nagy angol és francia uralkodókról… Vannak köztük példa-, illetve ihletadó darabok?
– Említhetem William Napier Attiláról szóló regényeit, vagy Bernard Cornwell – napóleoni háborúk idején játszódó – Sharpe-sorozatát, amelyet én kedvelek. De ha egy fiatal bemegy a könyvesboltba, mert szereti az irodalmat és érdeklődik a történelem iránt, mit találhat a polcokon? Külföldi szerzőktől számtalan történetet a rómaiakról, a keresztes hadjáratokról, még többet a II. világháborúról… Magyar történelmi regényeket, sorozatokat alig. Egy franciának fontos, hogy Napóleonról olvasson, a képregénytől a nagyregényeken, az életrajzokon át a történelmi tanulmányokig kedvére válogathat. Az említett könyvek között persze sok nem üti meg az irodalmi szintet, ugyanakkor nagyon sok olvasóhoz jutnak el, és akár belépőként is szolgálhatnak a színvonalasabb irodalomhoz.
– Ha az Ön Hunyadi-sorozatának stílusát kellene röviden jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy filmszerűen pergő jeleneteiben, „vágásaiban” a realizmust, a naturalizmust ötvözi a legjobb értelemben vett vadromantikával.
– A történelmi regénystílus – annak ellenére, hogy itthon kevéssé művelték – az elmúlt ötven évben sokat változott. Magyarországon a történelmi regényeket az ifjúsági irodalom kategóriába száműzték, talán azzal a megfontolással, hogy kinőhető gyerekbetegség, amely után a fiatal majd olvashat komoly dolgokat is. Közben az angol, német, amerikai, francia történelmi regények sokkal naturalisztikusabbak, pergőbbek lettek. Akárcsak a filmek. A Hunyadi-sorozatban a romantikusnak tűnő fordulatoknál is a tényekre támaszkodom. A középkori csatákat viszont nem romantikus módon ábrázolom. Gárdonyi A láthatatlan emberben például csodálatosan írja le a catalaunumi csatát; nagyon szépen, izgalmasan, de nem lépett túl egy bizonyos határon. Én olyan könyveket szerettem volna írni, amelyekben úgy jelenítem meg a történteket, ahogy az – jelen esetben a XV. században – lejátszódhatott. Jókai, Gárdonyi óta sokat változott az irodalmi ízlés, nem beszélve a befogadókról. Az ingerküszöb feljebb tolódott.
Az utóbbi időkben mintha itthon is bekövetkezett volna a fordulat. Fonyódi Tibor Attilával foglalkozó, népvándorlás kori regényeivel, Benkő László a Honfoglalás-trilógiájával sok olvasót szerzett. Marcellus Mihály Pannónia római múltját dolgozza fel. Bíró Szabolcs fiatal dunaszerdahelyi író sorozata az Anjouk, a keresztesek korába vezet, Trux Béla a templomos lovagokról, a keresztes háborúkról ír, Elek Ottó pedig Bethlen Gábor fejedelemről…– és nagyon sok új könyv áll előkészületben. Merem remélni, hogy a Hunyadi-sorozat sikere bebizonyította a szerzőknek, hogy érdemes magyar történelmi regényt írni, a kiadóknak pedig, hogy mindez érdekli az olvasókat.
Még egy pillanatra visszatérve a stílusra, abban az értelemben különösképpen vállalom a „romantikus” jelzőt, hogy vallom: a Hunyadiak és az akkor élt magyarok példája lelkierőt adhat. Ez a fajta regényesség megmozgatja az érzelmeket.
– Említette a filmet, ami azért is érdekes, mert időről időre felmerül a Hunyadi megfilmesítésének terve…
– Várkonyi Zoltánnal itthon lezárult a nagy magyar történelmi filmek korszaka. Ma egy magyar tévénéző Szulejmán szultán korát egy török – elsősorban a női nézőknek szánt – szappanoperából kénytelen megismerni. Átérezheti a szerencsétlen uralkodó gondjait, szurkolhat neki, és örülhet annak, hogy jól legyőzte a gonosz magyar királyt. Na de azért álljon meg a menet! Körülbelül olyan ez, mintha egy román tévésorozatból tudnánk meg, hogy mit jelentett Trianon. Nekik. De ez nem a mi szempontunk. A minőségi, mérvadó filmek hiánya ugyancsak bűnös mulasztás. Itt lenne az ideje, hogy végre ezen a téren is behozzuk a lemaradást. Valóban, a kezdetektől terveink között szerepel, hogy a Hunyadiból készüljön tévésorozat vagy mozifilm. Forgatókönyv-változatok is születtek már.
– Térségünkben, határainkon túl gyakran tapasztalhatjuk a valóság és a vakbuzgón utólag kreált történelem abszurditásait…
– Nemrég a román ifjúság számára készült könyveket nézegettem a korszakról. Kiválóan szerkesztett, ragyogó illusztrációkkal ellátott művek. Sok szó esik bennük Hunyadi Jánosról is, aki viszont az ő olvasatukban jóformán csak mellékszereplő. A románok hihetetlen kampányt indítottak Vlad Tepessel (Drakulával) kapcsolatban. Meghallgattam egy Amerikában élő román író rádióinterjúját, aki a következőket mondta: „Vlad Tepes Európa legnagyobb hőse volt, aki egyedül állította meg a török terjeszkedést, mert a környező népek-országok akkor már mind behódoltak.” Ez nemcsak hogy szemenszedett hazugság, hanem ostobaság is. A románok ahelyett, hogy eltitkolnák történelmük bizonyos fejezeteit, feltupírozva, brutális propagandával sulykolják, hogy ők voltak az egyedüli hősök. Eljutottunk oda, hogyha ma valaki Nyugat-Európában megkérdezi, melyik nép volt a kereszténység védőpajzsa, azt a választ kapja: a románok. És mindez azért, mert mi úgy teszünk, mintha szégyellnénk a múltunkat. Nem mondtuk el a világnak. Nem beszéltünk róla, még magunk között sem. Eddig.
– A Hunyadi-sorozatban nemcsak a történelmi eseményeket, tényeket dolgozza fel, gyakran a legendákat, a „helyi mitológiát” is bevonja a cselekménybe…
– Több mint tíz évvel a Hunyadi-sorozat megkezdése előtt álltam neki az adatgyűjtésnek. Eleinte még nem is tudatosan, nem regényírásra készülve, hanem mert érdekelt ez a kor. Komoly gyűjtőnek mondhatom magam, egy idő után magam is elcsodálkoztam: a korszakról majd minden irodalmat beszereztem. Gyakran rendelek könyveket külföldről is. Most éppen a várnai csatáról tanulmányozok egy kimerítően részletes, angol nyelven megjelent történeti munkát. Elképesztően sok újdonság van benne, amit talán a hazai történészek sem ismernek. Rengeteg jegyzetet készítek, egy-egy regény megírása előtt hatalmas anyag áll össze, amelynek végül csak egy része kerül be a könyvbe. Igyekszem mindennek utánanézni, mindent ellenőrizni, legyen szó épületleírásról, fegyverekről, öltözetről, ételekről, közlekedési eszközökről…
A legendáriumra vonatkozóan említenék egy példát. Az első kötetekben a havasalföldi család, Vlad Tepes, Vlad Dracul a korabeli babonák fényében, misztikumtól övezve jelenik meg. Legutóbbi könyvemben, A holló háborújában viszont a vajdával kapcsolatos minden részlet, esemény reális. A történet egyéb szálai is valóságosak, legyen szó a török birodalomban játszódóról, a konstantinápolyiról, vagy a „nyugatiról”, a Vatikán, a pápai udvar mesterkedéseiről. A karakterek kilencven százaléka létező személy. A Hunyadi hatodik kötete némi túlzással olyan, mint egy „dokumentumregény”. Erről az időszakról már bőséges ismereteink vannak. Nekem csak arra kellett figyelnem, hogy még izgalmasabbá tegyem, regényesítsem a valóság fordulatait. Úgy gondolom, ha valaki megszerette és végigolvassa a sorozatot, nemcsak Hunyadi Jánosról tud meg sokat, hanem a XV. század magyar, európai és keleti viszonyairól is. Igyekeztem plasztikussá tenni a részleteket: hogyan éltek eleink, mit jelentett az ország, a hit, a vallás megvédése, hogyan működött az egyház, az államhatalom…
– Sajtóval kapcsolatos egyéb feladatait is látva úgy tűnik, gyorsan dolgozik. Hatékony lehet a munkamódszere…
– Nincs időm unatkozni… A szerkesztőségi munkáim után esténként általában a regényeken dolgozom, amiben szerencsére a családom is támogat. Persze nem megy mindig könnyen, de újságíróként megszoktam a gyorsaságot és a határidőket. Valahogy a kötelességemnek is érzem ezt a feladatot; és szívesen teszem, ha már egyszer ezt az őrült tervet a fejembe vettem.
– Jól gondolom, hogy hivatásként is felfogható mindez?
– Talán túlzás azt állítani, hogy a küldetésem, de ennyi idő után akár így is fel lehet fogni. Elindult egy pozitív folyamat, amelyben remélem, hogy a kiadómnak, a műveimnek is volt némi része. Bízom benne, hogy ez a szemlélet kiterjed más műfajokra is. Akkor lennék elégedett, ha a magyar tévénézők nemcsak latin-amerikai szappanoperákat, angol, török és ki tudja még, milyen sorozatokat nézhetnének, hanem például az Árpád-házi királyokról vagy Hunyadi Jánosról is láthatnának tévé- és mozifilmeket. Na, akkor azt mondanám, hogy ezen a téren is teljesítettük a minimumot, amit „megkövetelt a haza”.
Naponta jutnak eszembe új ötletek, hogy a magyar kincsestárból kiről kellene még írnom, miről volna érdemes filmet készíteni. Ezeket a gondolatokat egyelőre csak feljegyezgetem, hiszen a Hunyadi Jánosról szóló sorozatot nyolckilenc kötetesre tervezem. Utána pedig Mátyás király és fia, Corvin János következik…
