Egy orosz gyűjtemény francia mesterművei

Az örök mérce persze Bécs marad. Gyakran mondogatjuk: akkor lehetünk majd elégedettek, ha már nem lesz érdemes kiállításokért, előadásokra, hangversenyekre Ausztriába utazni. E magas elvárásoknak Budapesten ma többé-kevésbé két intézmény felel meg: a Művészetek Palotája és a Szépművészeti Múzeum. Utóbbiban még tart a Botticellitől Tizianóig- kiállítás, de január végén megnyílt az újabb jelentős tárlat, Degas-tól Picassóig – Francia mesterművek a moszkvai Puskin Múzeumból címmel. A XIX-XX. század fordulóján élt két vagyonos moszkvai textilgyáros, Ivan Morozov és Szergej Scsukin gyűjtőszenvedélyét és ízlését dicséri az a hatalmas anyag, amelyből ezúttal ötvenöt alkotást láthat a magyar közönség április 25-ig a múzeum két alagsori termében. A francia festészet háromnegyed évszázadának irányzatai követik egymást, olykor a „határok” elmosódásával, stílusok keveredésével: feltűnnek a realizmus, a barbizoni iskola követői, az impresszionisták, a szimbolizmus képviselői, a modernizmus elindítói, a fauve-ok (vagyis a vadak), valamint az avantgárd előfutárai és kiteljesítői. Micsoda út, amely az 1850-es évek végéről való művektől Amédée Ozenfant Lineáris kompozíció fekete háttér előtt című 1928-ban kelt festményéig vezet. A részletgazdag mitologikus jeleneteket, amilyen Jean-Leon Gerome Kandaülész királya vagy Corot Fürdőző Dianája, Courbet és Corot komor-romantikus tájképei követik – mintegy előkészítve Monet, Sisley, Pissarro színpompás impresszióit. A városi lét intimitásait, tűnékeny hangulatokat örökített meg remekművein Forain (Bál a párizsi operaházban), Renoir (Kertben) és Degas (Fényképésznek modellt álló táncosnő). Az első termet Cézanne három tájképe és Toulouse-Lautrec vázlatos-vonalas női portréja zárja. A kiállítás második blokkja talán még az elsőnél is izgalmasabb, változatosabb. A belépőt rögtön két Tahitin készült Gauguin-festmény fogadja: a Matamoe (Táj pávákkal) és a Vaïraumati volt a neve. Aztán a magába zárkózott Van Gogh „szokatlan” késői alkotása vonja magára a figyelmet: a Börtönudvar komor (lelki) kőfalak övezte szűk térben köröző, reményt vesztett, fásult rabokat ábrázol. A melankólia jelenik meg Eugéne Carriére lírai vízióján, Az anya csókján; és belső drámát tükröz Puvis de Chavannes vászna az özvegyen maradt, gyermekeit egyedül nevelő, csónakjában szorongó-imádkozó szegény halászemberről. Ahogy átlépjük a XX. század küszöbét, úgy hullik darabokra a képek „látszatharmóniája”. Ez már a „vadak” ideje: Matisse pannója, a Sarkantyúvirág (A tánc II.) az összekapaszkodó lebegő figurákkal az irányzat emblematikus alkotása. A „naiv” Henri Rousseau jellegzetes elképzelt- egzotikus dzsungelvilága vibrál Lóra támadó jaguár című alkotásán. Utrillo montmartre-i utcaképe, a Rue Du Mont-Cenis egy pillanatra még visszacsempész valamit az impresszionisták szemlélődő nyugalmából, hogy aztán átadja a helyét Picasso és Braque geometriai formákból építkező kubista lázálmának. A tárlat megelevenedett művészettörténet-könyv, s így folytatása, ha tetszik, ellenpontja és lezárása a Szépművészeti pazar reneszánsz kiállításának. Itt van egész Európa. Ahogy megszoktuk. Vagy ahogy szeretnénk?