Az olvasónak, akár mélyen, akár felszínesebben ismeri az írónő életművét, eszébe juthat (különösen akkor, ha hozzám hasonlóan ezt a gyönyörű kötetet kapta meg 1956 gyermeknapjára) Az aranyláncon függő kastély című, franciából fordított mesegyűjtemény egyik darabja, a Mihaszna apó. E mese korhely hőse a Négy Szél Anyjától többek között egy olyan asztalkát kap kárpótlásul, amely az „Amit szemem, szám kíván, / Add elébem, asztalkám!” mondókára válogatott finomságokkal telik meg. Felbukkan ez a „terülj, terülj, asztalkám” motívum a magyar folklórban is; most pedig egy könyvkiadó kínálatában. Mert ennek az életműsorozatnak eddig ismeretlen opuszokból szerkesztett darabjai nem maradékok, hanem a szerző nekünk küldött, mindig aktuális ajándékai. Olyan kis remekek, mint az egykor a Nők Lapjában megjelent, Vörös tinta című elbeszélés, amelyből szép és komoly film készült a most elhunyt, szerénységében is nagy színésznő, Vass Éva főszereplésével. Ebben olvasható Szabó Magda pedagógiai hitvallása, családjához, neveltetéséhez méltóan hitéleti kontextusban: „Mikor konfirmálták, a pap fejére tette a kezét és mondott egy bibliai igét, mert átlépett a gyerekkoron, elindult valami felé… Mondhatja ő ennek az igazgatónak, hogy adjon útravalóul egy igét? Még félreérti. De nem. Ez pontosan tudja, mi van benne most, mert elmosolyodik, vállára teszi a kezét, s azt mondja: »Apáczai Csere János nevében, menjen!«. Belépett. Most látni fogja őket, a sok idegent, akiknek a család után ő lesz a legközelebbi rokonuk…” Ennek a novellának van egy ikerszerűen közeli testvére, a Középfülgyulladás, amelyben a kislány Magda nem is gyulladt kis fülétől szenved igazán, hanem attól, hogy a konfirmáción és az első úrvacsoravételen nyuszifüles kötéssel, vattadugóval elcsúfítva kell megjelennie. A neves fül-orr-gégész professzor nem érzékeli ezt a kis drámát, de a család háziorvosa, a testet-lelket egyszerre gyógyító Huttra doktor igen. Mert ő tudja, hogy „A gyermek harminchét kiló fantázia…” Rokona ez az elbeszélés a Három című kis írásnak is, amelyben egy olasz származású professzor, De Fatto hasonló szemléletre inti az amerikai tanulmányútjuk során kis híján életét vesztő férjéért, Szobotka Tiborért aggódó író asszonyt. Sok szempontból emlékezetes a Kortárs 1975 márciusi körkérdésére írott Válasz is, a gyerekkor „férfi Madonnáinak” megindító portréjával: „Igen, az én Madonnáim mind férfiak, Anzsu és Pista bácsi arcából az édesapám, a debreceni hajdúk és gyerekkorom iparosai néznek rám.”
A holtig haza: Debrecen című írást, amely először ugyancsak a Kortársban jelent meg, elég gyakran idézik. De jobbára nem az alábbi, a költő Szabó Magdát is elénk hozó, „antropomorfizáló”, a Nagytemplomot jóformán egy hűséges, életőrző „bakter” alakjában megjelenítő sorokat: „Ám ha észreveszem a Nagytemplom tornyainak rám szegeződő, nagy szemét, kiáltó, dacos száját, szemöldökét, az akantuszlevelek kőbozontját, elönt valami semmihez sem hasonlítható indulat… Amit érzek, ami áthat, az a biztonság, mert a végtelenség nyugalma sugárzik rám a timpanon alól… erejéből még nekem is jut, másnak is, aki igényli, mindenkinek.”
Folytathatnám még a sort a rajongásig szeretett anya, Jablonczay Lenke számtalan felidézésével, az Abigél izgalmas keletkezéstörténetével, különös tekintettel Kőnig tanár úrnak a valóságban nem latin, hanem francia szakos modelljére, aki a Dóczi szigorú világában is tudta, hogy a tanítás lényege nem a mindenáron kicsikart teljesítmény, hanem a meg nem karcolt lélek. A gyermekükért rajongó szülők mellett neki is köszönhető, hogy Szabó Magda az 50-es 60-as évek nem könnyű közegében – bár sokan igyekeztek „karcolni” őt – végül is sebezhetetlen maradt. De egész életében érzékeny mások sebeire, ahogyan ezt az itt közölt öt útirajz legszebbike, az Anna Frank emlékének szentelt Prinsengracht 263. bizonyítja.
Nem könnyed és könnyű olvasmány ez az értékes gyűjtemény, de maradandó társ, mint egy breviárium.
(Szabó Magda: Üzenet odaátra – Kiadatlan novellák és kisprózai írások, Jaffa Kiadó, Budapest 2019)
