Herman Ottó a Felvidék középső részén fekvő Breznóbányán született 1835. június 26-án. A német ajkú család később a Miskolchoz közeli Alsóhámorba költözött. Édesapja hatására a kis Ottó érdeklődése hamarosan a madarak megfigyelésére terelődött. Felnőttkorában vezetéknevét az eredeti, német nyelv szerinti Herrmann írásmódúról a magyarosabbnak érzett Hermanra változtatta.
Herman Ottó természettudományos munkák készítője, madár- és pókkutató, ősrégész, múzeumi szakember és parlamenti képviselő volt egy személyben. A Mezőgazdasági Múzeumban rendezett tárlat nagyobb terme kiállítás-rendezői munkásságát idézte fel. Méltóképpen elevenítette meg az általa 1907-ben, ugyanebben a teremben megrendezett kiállítás hangulatát. A mai rendezők arra törekedtek, hogy bemutassák a nagy tudós életművének mintegy záróakkordját jelentő esemény ránk maradt anyagát. Herman Ottó több évtizeden át végzett kutató- és gyűjtőmunkát, amelynek eredményeit a Városligetben a XIX. század végén rendezett kulturális seregszemléken tárta a nagyközönség elé.
Halászati kutatásai során érdeklődése feltámadt a néprajz iránt is. Ezt tükrözik a XX. század elejétől megjelent művei: az 1902-ben kiadott A magyar nép arca és jelleme és az élete alkonyán írt A magyarok nagy ősfoglalkozása. Ez utóbbi mesterségen Herman a halászat és a pásztorkodás együttesét értette. A pásztorkodás a városiasodás korában a falusi élet romantikus megjelenítésének tárgyává vált.
Az 1880-as évek elején kezdte meg halászattal kapcsolatos kutatásait. Néhány év alatt, szisztematikus munkával felkereste a Kárpát-medence legjelentősebb tavait, a Fertő tótól a Balatonon át az erdélyi Gyilkos-tóig. Vizsgálódásának indítékairól az alábbi sorokat vetette papírra: „Eszembe jutott, hogy a halászat az emberiség ősfoglalkozása, hogy szerszáma fogása a népismeret, az ősrégészet szempontjából legalábbis érdekes lehet: mert hiszen az ősfoglalkozások terén a nép szívósan ragaszkodik mindenhez, ami ősi, hátha egy-egy nyom elvezet oda is, ahol az írott történet eddig néma?”
Több éven át folytatott kutatómunkájának eredményeit az 1887-ben megjelent, A magyar halász könyve című munkájában adta közre, amelynek első kötete a magyar halászmesterség ősi szerszámait és a különféle halászati módokat ismertette, míg a második kötet Magyarország halállományát mutatta be. Mindkét kötet illusztrációit ő maga készítette.
Herman korában a kiállításokat nem a ma vallott elvek szerint rendezték meg. Akkoriban arra törekedtek, hogy minél több tárgyat mutassanak be egyszerre. Ez a mód a mai szemlélő számára zsúfoltságnak tűnhet. Összefoglalókat nem helyeztek ki, csupán rövid tárgyfeliratokra szorítkoztak. A Mezőgazdasági Múzeum kiállítóterének padlózatára a kiállítás ideje alatt az alábbi idézetet helyezték Herman Ottótól, melynek szavai kiválóan jellemezték az értékmentő tudós felfogását:
„És tudtam, mert láttam, hogy a XIX. század átalakító hatása az ősi tárgyi néprajz halálát jelenti, és akkor e nép históriája legbecsesebb forrását veszti: menteni indultam és mentettem, amit egyes ember menthet.”
Az emlékév zárásaként február 26-án a Földművelésügyi Minisztérium bejáratánál lévő panteonban felavatták Győrfi Sándor karcagi szobrászművész Herman Ottóról készített bronz mellszobrát, amelyet a Parlamentben rendezett emlékülés követett. Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a hazánk jeles tudósa iránti tisztelet az elmúlt száz évben a változó politikai környezettől függetlenül mindig is élénk volt. Lezsák Sándor, a magyar országgyűlés alelnöke felszólalásában a politikus Herman Ottót helyezte reflektorfénybe. Beszédének végén az emlékév jelentőségét méltatta: „Bizonyította, hogy képesek voltunk és vagyunk Herman Ottóra rangjához méltóan emlékezni, életművére emlékeztetni. Gratulálok az emlékév szervezőinek. Együtt bizonyítottuk, hogy Herman Ottó tudományos és politikai életműve ma is erkölcsi példázat, és a nemzeti sorskérdésekben iránytű marad a jövőben is.”
Amíg a parlamenti konferencián politikusok idézték fel Herman Ottó életművét, addig az emlékévet lezáró két nap folytatásaként a Mezőgazdasági Múzeumban másfél napos tudományos ülést tartottak szerteágazó munkásságáról, a különböző szakterületek jeles képviselőinek előadásaival. Az elmúlt időszakban fokozódó érdeklődés mutatkozott meg a nagy tudós életműve iránt – és ez ékes bizonyítéka annak, hogy nemzetünk milyen hálásan őrzi azok emlékét, akik önfeláldozó módon egész életüket a múlt értékeinek mentésére szánták. Reméljük, könyveit egyre többen fogják a feledésbe merülő hagyományaink iránti kíváncsisággal kezükbe venni.
Bár a hivatalos Herman Ottó-emlékév lezárult, több civilszervezet, köztük a Budapesti Városvédő Egyesület további rendezvényeket tervez 2015-ben; kiemelt nap lesz Herman Ottó születésének száznyolcvanadik évfordulója. A Magyar Nemzeti Múzeum kertjében álló szobránál pedig június 26-án tart koszorúzást és megemlékezést az egyesület.
