Margherita (Margherita Buy) elfoglalt asszony: filmrendezőként sikeres és elismert, ám nemrég szakított társával, távol élő kamasz lányát próbálja jobb belátásra bírni, édesanyja pedig kórházban fekszik. Mi több, épp most zajlik legújabb filmjének forgatása, s a díszletek között sokszor azt sem tudja, hol áll a feje. Testvére, Giovanni (a rendező alakításában) munkahelyét odahagyva eljön segíteni neki az otthoni dolgokban. A nemrég szerződtetett amerikai sztárszínész (John Turturro) allűrjeit azonban alig lehet elviselni. Az ő felvidító, ám olykor kellemetlen viselkedése talán az egyetlen pont, ami jellegzetesen olaszos ebben a filmben: Moretti – ahogy legutóbbi filmjében, a Van pápánk!-ban (Habemus Papam) is tette – teátrális nagyjelenetek helyett finom gesztusokkal fejezi ki az érzelmeket. Hahotázásra nincs idő, sem kedv: az Anyám mozija már az első tíz percben beránt sajátosan valószerű, kicsit fátyolos hangulatába, melyet remekül épít főszereplőnk egy-egy homályos visszaemlékezése, különös álma. Margherita – ahogy a posztmodern európai ember – menedzselésben jeleskedik: a mindennapokat logisztikai feladatnak tekinti, emberi kapcsolatait a kölcsönös hasznosságra építi. Ledirigálja a napot, a hetet, a hónapot, s nem veszi észre, hogy lelke lassan szétmállik a szürke rutinban. Pedig édesanyja figyelmezteti: ő már készülne odaátra. Emlékeket idéz fel, finoman végrendelkezik, de Margherita alig figyel: menekül. Mindegy, hová, csak el innen, el a szembenézéstől.
A film nagy teljesítménye, hogy bár a téma adná magát, nem engedi cselekményét néhány érzelmes nagyjelenetre kifuttatni, így többszörös súlyt kap a bujkáló idegesség, az idegőrlő kialvatlanság, a hirtelen feltörő zokogás. Margherita Buy nagy átéléssel formálja meg a talajt vesztett, kapaszkodókat kereső középkorú asszonyt. Nanni Moretti a testvér szerepében csendes támaszt nyújt, Giulia Lazzarini pedig beteg nagymamaként szinte alig mozdul, mégis képes arra, hogy lényével egy egész élettörténet bölcsességét közvetítse. Margherita lánya (Beatrice Mancini), volt férje (Francesco Acquaroli) vagy egykori barátja (Enrico Ianniello) egy-egy jelenetre bukkan csak fel, de mindannyian megbízhatóan hozzák karaktereiket. A rendező ihletett játékot űz a bevilágítással, jelenetezéssel, emellett gyakran és szokatlan helyzetekben használja Arvo Pärt és Philip Glass zenéjét, amitől a film – miközben szereplőinket körüllengi egyfajta csendes derű – rejtélyes, vészjósló atmoszférát kap. Ez az ellentmondás pedig végig nyugtalanít minket, mígnem a zárójelenetben rádöbbenünk, hogy épp ez a lényeg: a film itt és most véget ér ugyan, ám a történet folytatódik. Kezdetét veszi az igazi gyász, melyre az eddigi történések csupán felkészülésként szolgáltak.
Miközben a természet lassan aludni tér, a városokban kigyúlnak az adventi plázafények, mi pedig a fenyőillatú, neoncsillogású ünnepvárásban veszélyesen könnyen feledkezünk el a karácsony mélyebb értelméről: születés és halál természetes valóságának átéléséről. A megrendülésről, ami egy lélek érkezését és távozását kíséri.
