Szőnyi István a képzőművészeti főiskolán, a műtermében rágyújt egy cigarettára, az egyik tanítványa ad neki tüzet. Többek között ezt is láthatjuk egy régi, nagyjából húszperces filmfelvételen, amelyet a Pesti Vigadóban vetítenek a Megállítani az időt festészettel című tárlaton. A száz éve született Breznay Józsefnek rendeztek emlékkiállítást a Vigadó Galériában. A megnyitóra sokan összegyűltek, ahogy az ilyenkor szokás: a képzőművészet iránt érdeklődők mellett többen ott voltak a mester népes családjából, és persze eljöttek a barátok, az újságírók, fotósok is.
Mindig jó igazi festményeket látni, amelyeken szinte tapintható a vászonra felvitt festék, s nem érezhető semmi manipuláció, nyoma sincs a Photoshopnak és más mai technikáknak, segédeszközöknek. Valódi, személyes élményekre alapozott, stúdiumok során át kibontakozó életmű Breznay Józsefé. Hosszú élete folyamán képzőművészként a hagyományos utat járta be: festett tájképeket, portrékat, csendéleteket és persze a fantáziáját sem hagyta parlagon, nagyméretű vásznakon mondta el gondolatait a világról, az életről és a halálról. Ilyen képe az Ókor alkonya című monumentális kompozíciója, ahol látomásszerűen vonultat fel különféle mitikus lényeket, szenteket. A szimbólumokban gazdag képen a festő szürrealista felfogása jutott érvényre: az egész kompozíciót átjárja a végzetszerűség érzése. A kép bal oldalának előterében, a földi szférában a bűnök elevenednek meg előttünk: egy Bacchus-szerű alak kehellyel a kezében a torkosságot szimbolizálja, mellette Ádám és Éva tűnik fel, akik, mint láthatjuk, mohóságuknak köszönhetően ettek a tiltott fáról, és ezáltal bűnbe estek. A kép közepén a kentaur és az általa elragadott nő a bujaságot, a szenvedélyt testesíti meg. A mű jobb oldalán ókori bölcsek és egyházatyák láthatók. A háttérben a felhők között, a Szaturnusz mellett Krisztus alakját pillanthatjuk meg a keresztfán, a fordított kereszt pedig valószínűleg Szent Andrásra utal. Ezt a témát kétszer is megfestette a művész, mindkét alkotáson több évig dolgozott, kisebb-nagyobb mértékben még utólag is változtatott rajtuk, 1987 és 1993 között.
Breznay József 1916. szeptember 20-án, Budapesten született. 1934 és 1939 között a Képzőművészeti Főiskola növendéke volt, mesterei előbb Karlovszky Bertalan, majd Benkhard Ágost volt. Igazi mesterének azonban mindig Szőnyi Istvánt tartotta, akihez 1938-tól járt, s aki később tanársegédjéül választotta.
1940 körül ösztöndíjasként Rómában tartózkodott, ahol ideje nagy részét a klasszikus festészet tanulmányozásával töltötte. 1941-ben feleségül vette Bonda Eugénia festőművészt, akivel Mezőkovácsházán freskósorozatot készített a római katolikus templomban. 1944-ben behívták katonai szolgálatra. Nemcsak a háború borzalmai érintették meg, hanem személyes tragédiák is kísérték az életét: év végén váratlanul meghalt a felesége, öccsét pedig menekülés közben lelőtték Budapesten. A megrázkódtatások ellenére rendületlenül segítette a rászorulókat. Berény Róbertet a nyilasok elől bújtatta, többeknek a saját lakásán nyújtott menedéket. 1947-ben újra megnősült, Molnár Évától két gyermeke született. 1952-ben azonban második feleségét is elveszítette. 1953-ban Munkácsy-díjat kapott. 1954-ben házasságot kötött Gánóczy Mária festőművésszel, aki további hét gyermekkel ajándékozta meg: Klára, Gábor, Mária, Sándor, Pál, András és Márta kivétel nélkül mindannyian a művészpályát választották.
Breznay József, mint életrajzában olvashatjuk, olyan korban született, amelyben nem volt könnyű túlélni a politikai diktatúrákat. A negyvenes években már komoly felnőttként érte a nyilas időszak, majd következett az ötvenes évek, a Rákosi-kor embertelensége, később pedig a Kádár-korszak megtorlás utáni, úgynevezett gulyáskommunizmusa. De a mester megérhette a rendszerváltozást is. Egészen 2012-ig alkotott, kilencvenöt éves korában Budapesten bekövetkezett haláláig. Sokféle hatás érte, de ő mindvégig tisztességes maradt, festői stílusában és emberségességében is a maga útját járta. Nem csatlakozott egyetlen felszínes politikai áramlathoz sem, láthatóan nem adta fel az elveit.
Képeinek gyakori és fontos témája volt a család, a gyerekek felnövekedése, a hétköznapok egyszerű világa. Lári etetése című képe pont ilyen: a fiatal anya, Gánóczy Mária első közös gyermeküket, a hároméves Klárit egy bensőséges tevékenység közben ábrázolja. A családi légkör melegségének emlékét őrző jelenet hangulatát erősíti a pasztózus festésmód, a vászonra vastagon felhordott meleg színek. Hasonló a Mária a kis Gubival című kép is, ahol a fiatalasszony a fiát szoptatja.
A mezőkovácsházi katolikus templomot díszítő, a római iskola szellemiségének hatása alatt készült Keresztlevétel című freskójának olajtempera változatát Breznay valószínűleg Olaszországban festette meg. Az események lényegre törekvő megragadásának jegyében született, letisztult kép csupán Krisztusra és az őt tartó siratóalakokra szorítkozik. A Szőnyi-féle visszakaparásos technikával kialakított kép az itáliai kora reneszánsz festészet színvilágát tükrözi. Érezhetően kvalitásos XX. századi alkotás, hitelességéhez nem fér kétség.
Breznay tájképei közül mindenképpen kiemelkedik a Bellagio című festmény 1993-ból. Színeiben és hangulatában a tájképfestés legjobb hagyományaihoz kötődik. Ilyen képet képzelünk el az ágyunk fölé vagy éppen a nappaliba. Talán ez lehet a legnagyobb elismerés egy festő számára, hiszen ha valaki mindennap látni akarja a művét, akkor elérte a célját.
Életképei közül kiemelkedik a Bár című olajfestmény. Breznay Józsefnek először 1957-ben adódott lehetősége Párizsba utazni, amikor felesége és néhány művészbarátja társaságában szerepelt a Musée Municipal d’Art Moderne tárlatán. Kinyílt számára a világ: elbűvölte a város hangulata, sokszínűsége, a hazaiak számára elképzelhetetlen multikulturális társadalma. A művészi szempontból hatalmas fejlődést eredményező, életre szóló élmény egy sor hétköznapi eseményt bemutató alkotásra, többek között e jelenet megfestésére ihlette.
Breznay József az egyik róla szóló portréfilmben így fogalmazta meg művészi hitvallását: „A festészet egy dologból származik, a szeretetből. (…) Egy kép legyen szép. A szép pedig az életnek a kezdete és a vége. (…) A pillanatnyi meglátást én művészetté formálom.”
