Nekik segít hát Angélique nővér, akinek 2009-ben a térségben dúló erőszak miatt ugyancsak menekülnie kellett. Négy hónapot töltött a bozótosban, alig volt mit ennie, rettegett, de ez a tapasztalat is arra ösztönözte, hogy gondoskodjon a szörnyű traumákat átélt, menekültté vált nőkről. Megalapította a Maman Bongissa nevű szervezetet: nemcsak menedéket nyújt és a lelki sebeket gyógyítja, hanem írni-olvasni tanítja a nőket, és szakmát ad a kezükbe. Így valamennyien sütnek-főznek, varnak vagy a földeken dolgoznak, a termékeket pedig a piacon értékesítik, sőt a nővér abban is segít, hogy később saját vállalkozást indítsanak. Közben pedig befogadja és neveli az árvákat. Most épp tíz gyermek lakik két és fél szobás házában.
„Nem etetem a nőket, csak segítek, hogy a saját lábukra álljanak – mondja. – Oktatni egy nőt olyan, mintha az egész nemzetet oktatnánk, hisz ők tanítják majd a gyermekeiket. S mindig mondom nekik: a kulcs a kezükben van, kereshetnek pénzt és gondoskodhatnak a családjukról.” Ráadásul Angélique nővér szerint ha egy nő el van foglalva, kevesebbet szenved, s az is segít a megrázkódtatások feldolgozásában, ha másokkal van, így a lányok, asszonyok sokat beszélgetnek, énekelnek, nevetgélnek együtt.
A nővér ötkor kel, ellátja a gondjára bízott gyerekeket, templomba megy, majd biciklire pattan, bejárja az ültetvényeket, s kezdődik az iskola. Már kilencéves korában tudta, hogy másoknak fogja szentelni az életét. Csodálta azt a német szerzetesnőt, aki a falujában betegeket ápolt. S bár édesanyjának kezdetben nem tetszett az ötlet, s jobban szerette volna, ha lánya rendes afrikai nőként férjhez megy, Angélique szerzetesnő lett. Örökfogadalmát 2000-ben tet – te le, s három évvel később költözött Dunguba.
Nem hagyhattam ott
Két éve épp a templomban volt, mikor szóltak neki: odakint van valaki. Kiment hát, s látta, hogy egy lány ül az út szélén, csecsemővel a karján. Szenet árult. Magával vitte, s arra kérte, mesélje el a történetét. Rose-t tizennégy éves korában rabolták el. Húsz hónapot töltött fogságban, az ugandai hadsereg szabadította ki. Néhány héttel később azonban rájött, hogy terhes. Megkereste édesanyját, de az asszony elutasította, így azt tervezte, visszatér a bokrosba. Ekkor találkozott Angélique nővérrel. „Nem hagyhattam ott” – mondja. Sütni és varrni tanította, s meggyőzte, hogy szeresse a kisfiát. A tizennyolc éves lány most fánkot árul a piacon, s női és gyermekruhákat készít. Korábban arról álmodott, hogy saját varrógépe legyen, ma már van is neki. Kisfia szépen növekszik, ő pedig kibékült anyjával, sőt nemrég férjhez ment, s a második gyermekét várja. Férjével a piacon ismerkedett meg, a férfi fánkot vett tőle. Megtetszett neki a lány, s megkérte az apjától a kezét. „Boldog voltam, hogy családom lehet, és visszakapom a nevem becsületét” – mondja
Rose, akinek most egyszerű, de boldog élete van, s arra gyűjt, hogy a születendő babának ruhákat vegyen.
Nevelje fel a gyermeket
Patricia negyvenöt éves, tizenkét gyermeke van. 2010-ben a katonák három gyermekét rabolták el Gbaga városából. Tizenkét éves lánya hat óra múlva kiszabadult, de borzalmas áron: megerőszakolták, s emiatt hónapokra kórházba került. Patricia két fia fogságba esett, a család pedig két hetet gyalogolt, míg a dungui menekültek közé érkezett. Az asszony abban a meggyőződésben élt, hogy mindkét fia meghalt, ezt mondták neki gyerekek, ám múlt hónapban az egyik fiú felbukkant a bokrok közül. Elmondta, hogy sokszor megverték, s arra kényszerítették, hogy falvakat fosztogasson. Mikor az LRA és a kongói hadsereg közé került, a magasba emelte a karját, hogy jelezze: fogoly, de ekkor eltalálta egy golyó, és amputálni kellett a jobb kezét. Az anyja aggódik, hogyan lesz így jó ács, de reméli, hogy egyszer kaphat egy protézist, s boldog, hogy hazatért. Tán egyszer a másik fia is visszatér. Patricia soha nem járt iskolába, de a nővérnek köszönhetően egyszerűbb leveleket már el tud olvasni, s nemrég, mikor két gyermeke megbetegedett, és a nővér – akit egyébként már-már az anyjának tekint – nem volt otthon, hogy segítsen, összeszedte minden erejét, kenyeret sütött, ahogy tanulta, s mindet eladta, így aztán ki tudta fizetni a kórházi tartozásokat.
Julie tizenhárom éves korától csaknem öt évig élt fogságban, mialatt két gyermeke született. Épp most kezdett Angélique nővér foglalkozásaira járni, s pék vagy tanár szeretne lenni. Ott van Monique is, aki tizennégy évesen került a katonák kezei közé. Apját megölték, állapotos anyját összeverték, így elveszítette kisbabáját, őt pedig magukkal vitték, megerőszakolták, s arra kényszerítették, hogy ostorral verjen agyon két gyereket, aki szökni akart. Alighogy megmenekült, a lánynak rá kellett döbbennie: teherbe esett. Öngyilkos akart lenni, de a szerzetesnő rábeszélte, hogy nevelje fel a gyermeket. „Örülök, hogy megtartottam, és remélem, egyszer iskolába mehet” – meséli Monique, aki iskolai egyenruhákat varr, s nagy álma, hogy biciklit vegyen.
„Soha nem fogom feladni – mondja Angélique nővér –, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy visszaadjam ezeknek a nőknek a reményt, hogy jobb életük lehet.”
Fotó: UNHCR
