Egy ismeretlen mártír nyomában

 

Régi város a „roppant” szőlőhegy alatt

 

A végtelen bánáti síkságon autózunk Versec felé. Már órák óta jövünk, amikor az alföldi tájból szinte valószínűtlen módon egyszer csak kiemelkedik egy kéklő hegység. A Versec-hegység lábához, s egyúttal a városhoz érünk. Versec, amely szerbül a Vršac, németül a Werschetz, románul a Vârşet nevet viseli, a mai Szerbiában, Belgrádtól mindössze nyolcvanöt kilométerre fekszik. Fényes Elek 1851-ben így írt róla: „Versecz, nagy és népes város Temes vármegyében. Van itt postahivatal, sótisztség, kamarai uradalmi tiszttartóság, számos kézműves. A selyemtenyésztés nagy divatban. Roppant szőlőhegyén jó és sok bort termeszt. Egy hegytetőn valami kastély omladéka most is látható…”

A hegy megvan, a szőlő éppen érik, a hajdani gazdagságnak azonban inkább csak a nyomait látjuk. Polgári házak megfakult díszei őrzik a szorgalmas és tehetős ősök keze nyomát. A város híres szülötte a német családból származó író: Herczeg Ferenc. A hegyen álló „valami kastély” Versec hajdani vára volt, de mára csupán egy őrtorony és néhány falmaradvány maradt belőle. A török betörések ellen emelték Zsigmond király idejében, a XIV. században. A híres utazó, Evlija Cselebi is említést tesz róla. Mi a római katolikus templomot keressük. Az irányt nem lehet elvéteni, két impozáns tornya hívogat bennünket. A neogótikus istenházát Schulek Frigyes építette 1860 és 1863 között. A budavári Mátyás-templomra emlékeztet. Nem véletlenül. Díszeit ugyanazok a mesterek készítették. Hazaértünk…


Német apát a jugoszláv táborban

 

A Szent Gellért tiszteletére szentelt templom plébániáján Erős Mihály vár bennünket. A derűs, csavaros észjárású Mihály atyáról hamar kiderül, hogy bukovinai székely család sarja. Öt éve pásztora az itt szórványban élő magyaroknak, a városban maradt katolikusoknak a szerb ortodox tengerben. Ám nemcsak egy nyáj bízatott rá, hanem szeptembertől egy gyönyörű feladat is: az itt élő hívek szívébe kell írnia (beszélnie) Adalbert von Neipperg apát példáját. De ki is volt ez az apát? S hogy került Versecre? Beszélgetőtársam hosszú történetbe kezd, amely történelmi ismeretek nélkül aligha érthető.

– Karl von Neipperg 1890-ben született Dél-Tirolban. Ősei a Habsburgok szolgálatában álltak. Münchenben tanult művészettörténetet. Egyetemi évei alatt döntötte el, hogy a papi hivatást választja. Adalbert néven tett bencés fogadalmat 1920-ban. Nyolc évvel később neuburgi apátnak választották, s a harminckilenc éves szerzetes rengeteg feladattal találta szemben magát. Pasztorálta az ifjúságot, és a harmincas években valláspolitikai előadásokat tartott, ami nem volt veszélytelen vállalkozás. A radikális pártoktól óva intette a fiatalságot. Nyíltan szembeszállt a nemzetiszocialista ideológiával. Pályáját többek között ezért is rengeteg kritika érte, intrika kísérte. 1934-ben lemondott tisztségéről, és elhagyta Neuburgot.

Feljebbvalói is azt kérték tőle, hogy saját érdekében utazzon el a náci Németországból. Így került Szlovéniába, a maribori jezsuitákhoz. Szlovéniában sem tétlenkedett, előfordult, hogy hat helység ellátásáról kellett gondoskodnia. A háború idején a kaszárnyában szolgáló német katonákat nem hagyta lelki támasz nélkül. A partizánok és a szövetségesek 1945 májusában a teljes német lakosságot gyűjtőtáborokba internálták. Jugoszláviában ezerötszáz lágert létesítettek. Nyolcezer német halt meg ezekben a táborokban rettenetes körülmények között. A győztesek kollektív bűnösöknek tekintették a németeket, és bosszút álltak rajtuk. Neipperg apát, bár akkor és később is elmehetett volna, Jugoszláviában maradt. A nemzetiszocializmus eszméivel sosem értett egyet, de szenvedő honfitársait nem akarta cserbenhagyni. Kezdetben a maribori hadikórházban segített, 1946-tól pedig maga is a verseci tiszti tábor foglya lett. Itt sem tett egyebet, mint hogy bátorította, vigasztalta a társait. A szelíd, de tevékeny apáttól egyre inkább meg akartak szabadulni fogvatartói. Megvádolták háborús kémkedéssel, később lopással, de semmit sem lehetett rábizonyítani. Ellenségei végül felhagytak az indokok keresésével, és az egyszerűbb utat választották. Az apátot 1948. december 23-án kiengedték a városba, hogy a közelgő karácsonyra szerény ajándékokat vásárolhasson a foglyoknak, és felkészülhessen az ünnepre. Neipperg atya sohasem tért vissza erről a „kimenőről”, brutálisan agyonverték. Később, bár többen azonosították a holttestet, mégis jeltelen sírba temették. Franziskus Heereman neuburgi apátnak csak 1989-ben sikerült hazahozatnia az atya földi maradványait.

Adalbert von Neipperg azon mártírok számát gyarapítja, akik semmilyen ideológia előtt nem hajoltak meg. Ezért nem szívelték sem a nácik, sem a kommunisták – összegzi Mihály atya a történetet, amely ez év szeptemberében ismét a figyelem középpontjába került Versecen, hiszen a Neipperg apát tiszteletére Németországban rendezett kiállítást a verseci templomba is elhozták. A hegyi Szent Kereszt-kápolnában tartott búcsún a német vendégek is részt vettek.

 

„Itt bonyolult az élet. Látszik-e?”

 

A kérdésre, hogy mit jelent a verseciek számára az apát, Mihály atya elgondolkozva válaszol.

– A hívek többségében még nem tudatosult, milyen hihetetlen kincs, hogy van vértanúnk. Évtizedekig nem lehetett beszélni róla, s akik ismerték, azok már meghaltak. Én minden vasárnap igyekszem felidézni a híveknek az alakját, a gondolatait, hogy megértsék: ő a miénk is. Neipperg atya nem csupán vértanú volt, hanem egy friss gondolkodású, előrelátó ember. Mi itt sajnos nagyon távol vagyunk a II. vatikáni zsinat szellemiségétől – avat be beszélgetőtársam –, ő pedig még azt is megelőzte. Az sem zavarta, ha a miséjén az evangélikusok is áldoztak a táborban. Amikor figyelmeztették erre, csak annyit mondott: nem fog ártani nekik. Szelíd derűjével mindenkit maga köré vonzott. A vesztes német katonákban nem a nácit látta, hanem megtévesztett fiatalokat, akik nem csupán egy háborút vesztettek el, hanem az életük is derékba tört. Az apát tudta, vigaszuk csak Krisztus lehet. Mi Versecen – von párhuzamot Mihály atya – ugyanígy kiszolgáltatottjai vagyunk a történelmi ideológiáknak. Itt már több mint harminc éve nincs magyar iskola. Ez itt a szórvány. Innen ötven éve mindenki csak elmegy. A templomot a németek építtették, Versecen tizenötezer sváb élt. Talán nyolcvanan, ha maradtak. A templomot a csekély számú magyar katolikusok nem töltik meg.

Itt mindenkinek van sebe. Elegendő csak felvillantani a térség XX. századi történelmének néhány mozzanatát. Az I. világháború után az egész Vajdaságot betelepítették önkéntesekkel. Azokat a szerbeket, akik a szoluni fronton harcoltak, ide hozták. A II. világháborúban a Bánátot a németek foglalták el, a Bácskát a magyarok. A szoluniakat mind elűzték, helyükre bukovinai székelyeket telepítettek. Amikor fordult a háború, a bukovinai székelyek északra menekültek, a szoluniak visszatértek, és bosszút álltak. A svábság elűzése után újabb telepeseket hoztak ide, akik idegenek voltak a Vajdaságban, és csak lassan asszimilálódtak.

A nagyapám Magyarországon született – említi a családi példát Mihály atya –, édesapám a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban látta meg a napvilágot, én a titói Jugoszláviában, a testvéreim gyerekei a Mi­lo­šević-féle Szerbiában, miközben el sem hagytuk a szülőházat. A családom bukovinai székely származású, így hát jó nagy utat tettünk meg idáig. Az őseimet 1883-ban telepítették ide. Végre kimehettünk Bukovinából, azzal, hogy jövünk haza, Magyarországra. Ott is százharminc évig éltünk idegenben. Sokszor könyörögtek az őseink, hogy telepítsenek bennünket magyar területre. Hát megtették… Idehoztak bennünket, ahol abban az időben nem is éltek magyarok. Az Osztrák–Magyar Monarchia volt ez, de svábok, szerbek, románok, mindenféle nemzetiség lakott itt, csak magyarok nem. Itt bonyolult az élet. Látszik, ugye? – kérdi Mihály atya, majd áttérünk a tragikus kilencvenes évekre és a jelenre.

– A délszláv háború nem ért el ide – mondja beszélgetőtársam –, de amikor Pancsovát lőtte a NATO – ott szolgáltam akkor –, hetvennyolc napig nem aludtam. A mostani visszahonosítás (a magyar útlevél lehetősége) is nehéz kérdés. Sokan csak azért kérik, hogy átköltözhessenek az Európai Unióba, s ez még inkább felgyorsítja az elvándorlást. Hogy mi számomra Neipperg atya üzenete mindezek után? A legfontosabb ez: siránkozni nem szabad. Ő is megőrizte a derűjét a fogolytáborban, nekem is azt kell tennem. Nem hagyta el a bajtársait, pedig elmehetett volna. Ez gyönyörű példa: itt maradni, végigcsinálni – zárja le gondolatmentét a verseci lelkipásztor.

Együtt megyünk fel a Bánát ősi búcsújáróhelyére, a Szent Kereszt-kápolnához. Mögöttünk szőlőskertek borítják a hegyoldalt, előttünk fekszik a valaha soknemzetiségű, ma leginkább szerbek lakta város. Van, ami ellen harcolni hasztalan, mert a múló idő, a politikai játszmák, a történelem vastörvényei erősebbek. S ilyenkor a tények úgy merednek elénk, akár a szögesdrót. Szögesdrót… A német apát itt, az úgynevezett „szögesdrót egyetemen” tartott előadásokat a foglyoknak világnézetről, vallásról, filozófiáról. S a magyar költő e vidéktől nem messze, Szerbia vak tetejéről ezt írta: „csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését”. Van, amikor nincs szabadulás, csak kitartás.