E hozzáállás pedig megadta neki az idegen próféták tudását, az élettapasztalatból szerzett hitelességet. Ulickaja mondhatni „kegyelem nélkül”, megszenvedve szerezte hitét. (A kagyló, az irritáló homokszem és a gyöngy esete.) „Teológiája” nem a készen kapott hit kényelméből kiinduló, patikai tisztaságú és sehova sem vezető „vallásos tudományág”, hanem valódi lázas válaszkeresés azokra a kérdésekre, amelyeket minden józan, reflektáló ember – hívő vagy kereső – feltesz magának vagy másnak: emberi kapcsolatokról, betegségről, devianciáról, konfliktusokról, külső és belső emigrációról, vallási különbségekről, kisugárzó élethivatásokról…
Ulickaja közösségi szellemiségű kérdező. Bírálja az érzéketlenséget, a diktatúrákat, a politikát, ahogy a passzív, külsőséges és hatalomhoz dörgölőző egyháza(ka)t is. („Az új pogányság belül van!”) Szentföldi ihletésű békességszerző. Cseppet sem naiv idealista, akinek víziói-ideái közé tartozik „Ábrahám három vallásának” összebékítése. Dosztojevszkiji részvéttel képes szemlélni és közvetíteni az ember esendőségét. Megértő, együtt érző, önkritikus: „Rossz természetem van, ezért egyetlen tisztességes egyház sem tartóztat. Nemrégiben jöttem rá, ki is vagyok tulajdonképpen: önkéntes keresztény.” Hiteles hívők indították el az úton: „És ekkor a szükségszerű véletlennek köszönhetően, megjelentek életemben az első keresztények. És méghozzá milyenek. A lehető legjobbak. A sorsuk egyszerűen kísértésbe vitt. (…) …mind a mai napig, itt, a közelünkben, létezésük tényével demonstrálják, hogy a kereszténység, amely elvileg a »lehetetlen vallása«, ritkán, nagyon ritkán életben marad legjobb gyermekeiben.”
Lelki nagytakarítása tisztázás, a sorok rendezése. Testamentum. Készület a megújulásra… – és a remélt odaátra. Ulickaja emlékmorzsákat, személyes tárgyakhoz kapcsolódó epizódokat, találkozástörténeteket söpört-gyűjtögetett össze. Válogatott, szortírozott, hogy a régi „limlomokból”, a hasznos és haszontalannak-értéktelennek látszó holmikból összeálljon a teljesség. Improvizatívnak tűnő, ám nagyon is tudatosan felépített önéletrajzában a keveredő, egymásba játszó műfajokból (esszék, jegyzetek, elbeszélések, idézetek füzéréből) születik meg az egység és a rend.
Nem szeret gyors interjúkat adni, pontosan akar fogalmazni; mint mondja, a kérdésekre három nap múlva tudna jól válaszolni. Az Örökbecsű limlom a lehető legátfogóbb öninterjú. Időt adott magának. Kiérlelt, letisztult fejezetekben, témakörökben nyit nagy horizontális és vertikális távlatokat. Ulickaja visszatekint családjára, zsidó gyökereire, a Szovjetunió bonyolult politikai viszonyaira, maradandó és epizódos kapcsolataira, biológus múltjára, a művészetekben való elmélyülésére, amely már érett fővel lendítette át egy másik dimenzióba, az irodalomba. Magára talált. Regényeiben, elbeszéléseiben „szemérmetlenül” őszinte. A„vallásos materialista” önéletrajzában ugyanilyen nyíltan szól lelki fejlődéséről, kétségeiről, küzdelmeiről; megejtő természetességgel ír a súlyos betegséggel folytatott harcáról, a közelgő vég intellektust izgató misztériumáról: „Az emberi tudat ellenáll a halál gondolatának, nem akarja elfogadni, és naponta elhessegeti magától. A halál a tudat vége. És e területen ott tátong a felfoghatatlan: az időbeli nem akarja, nem tudja befogadni az örökkévalóságot.”
Ulickaja belenyugvással szemléli az élet nyugtalanító, inspiráló, foglalkoztató, de innen nézve megfejthetetlen titkait. Már nem vágyik egységes világnézetre: „A kereszténység tanításait bizonyos mértékig elsajátítottam. Maradtak kérdések, amelyekre nem kaptam választ. Lehet, hogy a megoldásuk kívül esik az emberi élet határain.”
Tudjuk, tőle: mindig a határok érdekelték. Ez is az, ahol most megtorpant. Sorompó, küszöb, kapu…? Visszanéz – és előre.
Korunk „világi” irodalmából nem ismerek ennél a könyvnél mélyebb, teljesebb és igazabb hitvallást.
Fotó: Kissimon
