Sokan vélhetik úgy, hogy az animációs mesék írott formájú közreadása, amelyben értelemszerűen nem szerepelhet a filmek teljes képi világa, hasztalan erőfeszítés manapság, sokkal inkább kép-, mintsem szövegközpontú jelenünkben. Amikor azok a gyerekkönyvek aratnak igazán, amelyekben a sovány szövegecskét óriási képanyag köríti, azzal a szándékkal, hogy az írott szó, az olvasás közelébe édesgessék a gyakran nem is ténylegesen, csak lélekben diszlexiás csemetéket. E kiadványt luxusnak balítélő másik ellenérv az lehet, hogy egy amatőr módon felolvasó szülőnek-nagyszülőnek esélye sincs olyan narrátorok után, mint Bánffy György, Kóka Rozália, Bánhidi László (a legörökebb Matula bácsi!) és társaik, de legfőképpen a sorozat Mesemondója, Szabó Gyula, aki felejthetetlen és megismételhetetlen munkájáért 2005-ben megkapta a kecskeméti animációs filmfesztivál életműdíját. Mesemondása sikerének egyik titka az a meleget, a hallgatóság iránti szeretetet és odafigyelést sugárzó „komótosság”, az a bölcs lelassulni tudás, amelyre mi, amatőr álomba mesélők a legjobb szándék mellett sem vagyunk képesek, mert tudatunkban már ott nyüzsög a gyerekek ellátásának, gondozásának ezernyi, meséktől bizony távol sodró feladata. Ezt azok nevében merem mondani, akik már a második generációval ámulják-izgulják-örülik végig a sorozat epizódjait. És mégis: mindnyájunk számára óriási esély és kihívás, hogy most, a kinyomtatott teljes mesegyűjtemény birtokában, a saját hangunkon tegyük kicsinyeink számára emlékezetessé azokat a meséket, amelyek filmváltozata Kínától Japánig és a chicagói nemzetközi gyermekfilmfesztiválig komoly sikert aratott, s méltó módon képviselte a túlélési furfangokkal, életbizalommal, Istenbe vetett hittel teli magyar népi kultúrát.
A Mikulás Ferenc ötletéből született, Jankovics Marcell, Horváth Mária, Kricskovics Zsuzsanna, Nagy Lajos és Tóth Pál rendezésében megvalósult mesefüzér, amelynek a Pannónia Filmstúdió kecskeméti műterme adott otthont, a maga részenként nyolc-kilenc perces játékidejével kultúránk egyik nem fakuló hungarikuma. (Ha mégis fakulni találna, hála Istennek még mindig ott vannak a digitális felújító módszerek!) Sikerének titka a természetesség, a humor, és főként az, hogy a magyar népi kultúra legtisztább forrásaiból táplálkozik. Az alkotók nem titkolt szándéka szerint, s egyáltalán nem mellékesen, különböző tájegységeink viselete, hímzés- és szűrrátét-motívumai is megjelennek a filmekben s természetesen a könyv hatalmas illusztrációs anyagában is. Amikor a gyönyörű óriáskötet segítségével idézünk fel egy-egy mesét, a meseolvasással párhuzamosan a családi könyvtár népviselet-történeti kiadványai tovább mélyíthetik gyermekeink-unokáink érdeklődését és tudását. Az állatmesék házi interpretációja pedig arra ad módot, hogy a tudományos-népszerűsítő „állatos” könyvek illusztrációit összevessük a mesékben megjelenő, gyakran emberi tulajdonságokkal, arckifejezésekkel felruházott állathősökkel, finoman érzékeltetve azt a többletet, amelyet a rajművészek hozzátettek egy-egy állat jelleméhez, viselkedéséhez.
Igaz, a könyvben nem csendül fel a Kaláka muzsikája, amelyben a népzene és a saját dallamok szép harmóniába olvadnak, de cserébe megkaphatjuk azt az örömet, amelyet csak egy könyv kínálhat, különösen egy ilyen vaskos kötet: a tallózgatás, a képben-szövegben vándorlás, az egyéni ízlés szerinti válogatás örömét. Ezt semmiféle technika nem képes pótolni.
Mint minden karácsonykor, a 2015-ös táján is számtalan értékes gyerekkönyv jelent meg, de kétségkívül a Magyar népmesék az egyik, nem csak ünnep idején aktuális listavezető. Szívből reméljük, hogy a családok mellett az ország minél több közkönyvtára, óvodája, általános iskolája, óvónő-, tanító- és tanárképző intézete örömmel és haszonnal léphet be, határainkon belül és kívül, ennek a mesekincseskamrának a világába.
(100 magyar népmese – A Magyar népmesék sorozat teljes kiadása, Alexandra, Budapest, 2015)
