– Harmadéves vagyok az ELTE Természettudományi Karán, biológus szakon, emellett harmadéves joghallgató szintén az ELTE-n. Amíg csak az egyiket végeztem, mindig volt bennem egyfajta hiányérzet… Édesanyámat kivéve a családomban gyakorlatilag mindenki jogász, ha befejezem tanulmányaimat, én leszek a tizenegyedik a sorban. Gyerekkoromtól kerestem a saját utamat, de – talán dacból is – nem a jog irányába indultam el. Természetszeretetem, gyerekkori olvasmányélményeim, többek között Gerald Durrell, Jane Goodall könyvei a természettudomány felé tereltek. Viszonylag céltudatos gyerek lévén gimnáziumba biokémia tagozatra mentem, akkor kerültem kapcsolatba a Kutató Diákok Országos Szövetségével is. Csermely Péter professzor indította el ezt a fiatalok vezette, Európában – és a világon is – egyedülálló kezdeményezést még 1996-ban. Lényege, hogy kutatók, egyetemi tanárok, azaz a mentorok középiskolás fiatalokat vonnak be tudományos munkájukba, a „KutDiákokat” egyenlő partnerként kezelve. Fontos a diák és tanár közötti összhang, hiszen a kutatót is inspirálják a fiatalok kérdésfelvetései. A mozgalom ma már hétszáz fős mentorhálózatra épül, és több ezer diák kapcsolódott be a munkába az elmúlt években…
– Az Ön feladata miből állt?
– Amikor kutatódiák-tevékenységemet megkezdtem, az ökológia területén vizsgálódtam: zuzmókkal végeztem levegőszennyezettségi vizsgálatokat, amit akkor nagyon élveztem. Később, a szövetség vezetőjeként KutDiák társaink számára konferenciákat, táborokat szerveztünk. A diákvezetőség tagjai között pedig időközben igaz és mély barátokra is leltem. Meghatározó élmény volt látni, hogy a munkánk révén létrejövő táborok, versenyek mások számára milyen örömet nyújtanak.
Az egyetemi biológus évek alatt jöttem rá, hogy közelebb áll hozzám a szervezés; a tudományos kutatás a maga elmélyültségével, „magányosságával” nem nekem való. Húszévesen elhatároztam, mégiscsak követem a családi hagyományt, és jelentkeztem a jogi karra. De a biológiát sem hagytam abba. Hálás vagy olykor épp különc szerepkör: a jogászok között én vagyok a biológus, a biológusok között pedig a jogász.
– 2007-ben Junior Prima-díjat kapott…
– Három évig vezettem a Kutató Diákok Országos Szövetségét; huszonegy évesen „nyugdíjba mentem”, ugyanis a bölcsen megalkotott szabályzat szerint legkésőbb ekkor le kell mondani, hogy jöhessenek a (még) fiatalabbak. Akkor már „nagy öregnek” számítottam a mozgalomban. A Junior Prima-díjat harminc év alattiak támogatására hozták létre, amelyre az első évben a „nagy” Prima Primissima-díjasok ajánlhattak fiatalokat. Az indokolás szerint én az oktatás és köznevelés terén kifejtett tehetséggondozó munkáért kaptam meg. A jelölést Fábri Györgynek köszönhetem, aki az MTA kommunikációs vezetője volt, a Mindentudás Egyetemének szellemi atyja. Őt is a KutDiákos idők alatt ismertem meg, több konferenciát szerveztünk együtt.
– Visszatérve a jelenlegi tanulmányaira: a környezetvédelmi jog hogyan került a képbe? Gondolom, a biológus előéletnek nagy szerepe volt ebben…
– A jogi diplomával befutható életpályák sora rendkívül változatos, viszont úgy éreztem, egyik sem szólít meg igazán. Az alapozó tárgyakat tanulva volt egy-két évem, hogy átgondoljam, mi érdekelne. A klasszikus jogászpályák még eddig nem érintettek meg, de a biológusi „előélettel” a környezetvédelmi jog területe megfogott. Magyarországon e jogterület még gyermekcipőben jár. Az uniós csatlakozással a jogalkotás terén is megnőttek az elvárások hazánkkal szemben, fel kell zárkóznunk az európai színvonalhoz. Sajnálatos aktualitás, hogy lassan feléljük a véges természeti erőforrásokat, amelyekért nagy valószínűséggel komoly harcok dúlnak majd. A környezetjog többek között részben a környezetszennyezés visszafogásával, az ipari tevékenység keretek közé szorításával foglalkozik. Sokat emlegetett téma az is, hogy a klímaváltozás kapcsán hogyan lehet az eltérő üzleti érdekeket, szuverén államok jogrendjét összehangolni a globális célok érdekében. A díj segítségével szeretnék egy ideig külföldön tanulni; valamelyik skandináv országra gondoltam úti célnak, ahol a környezettudatosság tekintetében már ma is magas szinten állnak. A jövőmet azonban hosszabb távon itthon képzelem el…
– Az egyetem mellett továbbra is részt vesz különböző szervezési munkákban. Ez már afféle életforma lett?
– Joghallgatóként a Bibó István Szakkollégium tagja vagyok. A szakmai fejlődés mellett fontosnak tartjuk a közéleti, társadalmi szerepvállalást is. Ennek jegyében például a Bibóról elnevezett általános iskolák diákjainak szervezünk állampolgári ismeretekre nevelő táborokat. A kollégiumba belépve megörököltem a környezetvédelem oktatásának feladatát. A programhoz munkafüzeteket készítünk a gyerekeknek, amelyeket épp a napokban kell összeállítanunk. Közben egymást is neveljük a környezettudatosságra. A táborlakókat játékos formában igyekszünk rávezetni például a szelektív szemétgyűjtés hasznosságára.
Az egyetem mellett félállásban a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács titkáraként dolgozom. Ez a munka megint csak „rám talált”, de örülök, hogy hasznos cél érdekében dolgozhatok. A tanács, amelyet ugyancsak Csermely professzor iniciált, a tehetségbarát társadalom kimunkálásán fáradozik; egy asztal köré ülteti a Kárpát-medencében működő tehetséggondozó csoportosulásokat. Az összefogás megsokszorozza a kezdeményezés hatékonyságát. Most abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egy uniós pályázatnak köszönhetően megfelelő anyagi háttere is lett a nemzeti tehetséggondozó program kialakításának.
– Húsvétra hazautazik Szegedre. Nem titok, hogy a családjában fontos szerepe van a hitnek. Mit gondol, leendő munkájában hogyan jelenhet meg a „keresztény gondolat”?
– Szüleim Szegeden jártak egyetemre, én már ott születtem. Sokáig úgy gondoltam, hogy Szegeden szeretnék élni, de a családom nagy, a város pedig viszonylag kicsi, én pedig azt éreztem, nem tudnék önmagam lenni, ha mindig a rokonaimhoz „mérnének”. Amióta az egyetem miatt elkerültem otthonról, az ünnepek még inkább felértékelődtek: ha hosszabb időre hazajutok, az már önmagában megalapozza az ünnepi hangulatot. A húsvét nagy esemény számunkra, hiszen hitünket gyakorló katolikus család vagyunk. A jezsuiták Szent József-templomához kötődünk, egy kis, családias közösséghez. A rokoni és baráti szálak megtartó erejét akkor érzem igazán, amikor hazatérve megelevenedik a „régi életem”, és az ünnepet a nekem kedves emberek szerető körében tölthetem. A keresztény értékrend meghatároz, integráns részem. Ez talán annak kapcsán is megnyilvánul, amikor megpróbálok lépéseket tenni általam fontosnak tartott célok érdekében. Igyekszem hasznos, közösségteremtő kezdeményezésekhez társulni, ha nem így tennék, nem is érezném jól magamat a bőrömben.
