Egy falatnyi Magyarország – Szent István élő öröksége Bécsben

Fotó: Merényi Zita

A Stephansplatzon már déltől hosszú sorba rendeződve várakoznak-énekelnek a legkülönbözőbb tájegységekről érkezett, sokféle népviseletbe öltözött, kenyereiket, süteményeiket, gyümölcseiket és borukat hordozó vendégek. A turisták csodájukra is járnak. „Mi történik itt? Kik ezek az emberek?” – kérdezgetnek bennünket. „A magyarok, és egyik legnagyobb ünnepünk alkalmából vannak, vagyunk itt” – válaszolunk. Aztán végigpillantunk a színes, vidám, büszke meneten, és elcsodálkozunk, mennyifélék vagyunk. Egy külföldi szemében sokféle ruhánk, szokásunk, távoli lakhelyeink ellenére is egyek: mind magyarok. Olyan közösség, amely láthatóan szeret ünnepelni, és alaposan megadja a módját.
Prédikációjában a zirci apát arról elmélkedik, miként beszél Szent István ünnepe Isten jóságáról, változatlanságáról, és arról, hogy a mennyország nem csupán remélt jövőnk, hanem olyasvalami, ami már ma is itt van, itt lehet köztünk és bennünk. Szent Ágoston azt írja: az evangéliumból megtudjuk, mit kell szeretnünk és megvetnünk, tennünk és kerülnünk. Szent István is ezt akarta megmutatni a népé­nek. Ő ugyanis nem csupán talpraesett uralkodó és jó katona, hanem a krisztusi életforma példáját egünkre szegező szent is volt. Hősnek nem elsősorban vitézkedése révén számított, és uralkodása nem hatalmaskodást jelentett, amire pedig oly nagy hajlama van mindenkinek, aki hatalomhoz jut. Hősnek lenni valójában azt jelenti – és jó lenne, ha mi is ezt akarnánk gyakorolni –, hogy Isten kezébe helyezzük magunkat, mint István tette, amikor önmagával együtt országát is az isteni gondoskodásra bízta.
Mint Simon Ferenc főlelkésztől megtudjuk, Bécsben már 1552 óta létezik magyar katolikus egyházközség, csak időről időre más-más helyre költözött. Száz éve azonban már ugyanott: a német lovagrend Szent Erzsébet-kápolnájában van otthon. A mintegy háromezer családból álló magyar plébánia hívei alkotják az egyetlen olyan népcsoportot Bécsben, amely engedélyt kapott, hogy nemzeti ünnepét a dómban és az érseki palotában ülheti meg. Ők maguk is csaknem olyan sokfélék, mint a vendégeik: 1956-os menekültek, az 1970-es és ’80-as években Erdélyből áttelepültek, felvidékiek, vajdaságiak és már Bécsben született leszármazottak éppúgy akadnak közöttük, mint az utóbbi öt-tíz évben egyetemistaként érkezettek. Eleven és a rendszerváltás óta mintegy duplájára nőtt közösség az övék, amelyben a szenior korosztály éppúgy otthonra talál, mint a fiatal. Legifjabb képviselő-testületi tagjuk huszonkét éves, a legidősebb hetvenöt. Nagy és egyre nagyobb az igény kétnyelvű szertartásokra, például keresztelésre, esküvőre, temetésre. Sok ministránsuk van, és nagyon kitartóak: a hét fő­mi­nistráns már a húszas évei elején jár, és tíz éve kezdte szolgálatát. Terjedőben a kettős, osztrák–magyar identitás. Nem ritka, hogy Bécsben felnőtt, vegyes házasságból született fiatalok húsz-huszonöt évesen kezdenek magyarul tanulni. A közösségben a középkorosztály képviselteti magát a legkisebb számban. Ennek részben a sok munka, részben a hitbeli elkötelezettség meggyengülése lehet az oka.

*

Az érseki palota udvarán nagy a tumultus. A vendéglátók kenyérrel és borral várják a miséről átsétálókat, ezért akármerre nézek, majszoló, kisebb csoportokban beszélgető embereket látok. Meglepő módon már el is kezdődött a csoportok tánc- és kórusprodukcióinak sora, pedig ugyan­ezek a csoportok tíz perce még a dómban, a Szűz Mária-oltár, az eredeti máriapócsi Mária-kép és a rövid időre elé helyezett Szent István-ereklye előtt álltak, és megáldott kenyereiket törték apró darabokra, hogy a kíváncsi turistáknak osszanak belőlük. Most azonban már eljött annak az ideje, hogy egymást ajándékozzák meg. S mivel harmincöt csoport készült műsorral, időben el kell kezdeni, hogy mindenki sorra kerüljön.
„Otthonos, családias érzés itt lennem – mondja Dékány Sixtus a táncolókat figyelve. – Igaz, egy katolikus minden templomban, egyházi eseményen otthon érezheti magát, hiszen egész egyházunk egy afféle nagy család. Ez itt ma mégis több. Annak hatására, hogy ennyi tájegységről, más-más országokból érkezett magyarokkal találkozhatom Szent István ünnepén Bécsben, a nemzet határai kitágulnak, a nemzet és az egyház univerzalitása pedig összekapcsolódik számomra.”
„Tizenöt éves voltam, amikor 1956-ban ide menekültem. 1956 nemzeti katarzisa meghatározó volt és maradt számomra – emlékezik Szemerédi Tibor. – Katolikusnak neveltek, apám még a rákosista időkben is beíratott hittanra, így adott volt, hogy ebben a közösségben keressem a helyemet. 1959-ben cserkészvezető-képzőbe is elmentem. Ha körülnéz itt, jó pár olyan cserkészt láthat, akinek én voltam a nevelgetője.
Hogy mit jelent magyarnak lenni, arról Bécsben biztosan el kell gondolkodnia az embernek, annyifélék vagyunk ugyanis. Körülbelül százezren élünk itt, a megmaradásunkért nyelvi értelemben mégis küzdenünk kell, mert az anyanyelvi oktatás terén nehézségekkel küzdünk, nemegyszer adminisztratív akadályokba ütközünk. Ami a bécsi magyar katolikusokat szerintem leginkább megkülönbözteti az anyaországiaktól, az a politikai meggyőződésen felülemelkedő egységük. Az osztrákoktól megtanultuk, hogy a kimondott szó olyan, mint az ellőtt nyílvessző: ha egyszer elrepült, már nem lehet megállítani, és komoly kárt okozhat. Ezért mi igyekszünk finomabban, kedvesebben kommunikálni egymással, óvni a békénket. Ugyanez a helyzet a menekültekkel kapcsolatban. Ausztriában nagy múltja és kultúrája van a keresztény felebaráti szeretetnek, így mi a Will­kom­mens­kultur hívei vagyunk. Nagyon hálás vagyok az egyházamnak azért, hogy az elmúlt hatvan évben segített megmaradni a magyarságomban, és arra intett, hogy a földi célokon túli szempontokat is igyekezzem mérlegelni a döntéseim során.”
Kakas Anna szintén az egyházközség elkötelezett tagja, ma délután is rendezői feladatokat lát el. Sokat bosszankodik például a tilalom ellenére orvul cigarettázók miatt, és ezért néha elmegy intézkedni, miközben beszélgetünk. Sok éve egyetemistaként érkezett Bécsbe. „Ami a mi közösségünket leginkább jellemzi, az a heterogenitása: sokfelől, sokféle szociokulturális háttérből érkezünk, a legkülönbözőbb életkorú és helyzetű, hátterű emberek a tagjaink – mondja. – Erényünknek tartom, hogy igyekszünk nagyon figyelni egymásra, és segíteni, ha valaki rászorul. Az, hogy magyarként és keresztényként egyaránt összetartozunk, erősíti egymást. Mi leginkább itt találjuk meg a helyünket, Bécsben. Mivel sokfelől érkeztünk, sokféle szokásrendet hoztunk magunkkal. Ez mindenki számára nagy iskola: megtanít alkalmazkodni, és arra int, hogy a lényegre koncentráljunk. Hogy el tudjuk fogadni: a másik szempontjai, elvárásai éppolyan erősek és jogosak lehetnek, mint a magunkéi.”
A huszonegy éves Dobos Zsolt a főministránsok egyike. A keverőpultnál ül, dolgozik a barátaival, alig lehet elhívni néhány percre. Ő már itt született, a családja Erdélyből érkezett. „Óvodába, iskolába egyaránt német nyelvűbe jártam, és most, az egyetemen is német nyelvi környezetben vagyok. A magyarságomat csak itt és a cserkészetben élhetem meg. Gyerekként fontos volt számomra a Bécsi Magyar Iskola is, ahol szombatonként magyar nyelvtant és történelmet tanultunk. A barátaim zöme itt van, és bennünket a vallásosság is összeköt, míg a korosztályomban amúgy ez egyáltalán nem jellemző. Vannak osztrák barátaim is, de a két oldalt nehéz összehozni.”

*

Amikor hazaindulunk, zsibong a fejünkben a sok élmény. Egy olyan közösség emlékét visszük magunkkal, amely tele van élettel, így a vendégeknek is bőven jut belőle. Egy falatnyi Magyarország.