Egy árnyalt portré

Kodály Zoltán születésének 135. és halálának 50. esztendejében így vallott a számukban ismét gyarapodó visszaemlékezések kompozícióvá, egységes portrévá rendezője: „Negyedik alkalommal lát napvilágot ez a memoárgyűjtemény: azok emlékezése, akik hosszabb vagy rövidebb időn át, közelről vagy távolabbról látták Kodályt: megjegyezték mondásait, gesztusait, cselekedeteit. A negyedik kiadás ténye örvendetes: azt mutatja, hogy Kodály jelen van. Nemcsak zenéje él, hanem az embersége iránti érdeklődés is. (…) Amit egykor az olvasóval csaknem egyidejű riportként lehetett olvasni, az mára zenetörténeti tanúságtétellé vált. Visszatekintéssé a magyar muzsika históriájának egykori küzdelmes-diadalmas fejezetére, építőanyaggá e história egy, bizonyosan eljövendő, újabb nagy korszakához.”
Hadd kezdjem azzal, ami számomra és megannyi pécsi vagy onnan elszármazott zenebarát számára sokat jelent: Tillai Aurél pécsi zeneszerző-karnagy és Ivasivka Mátyás szereplésének felidézésével, aki e sorok írójának nagyon szeretett zenetanára, a pécsi kórusmuzsika egyik avatott gazdája volt, többek között a Janus Pannonius Gimnáziumban. „Matyi bácsi” a nagy zenetörténeti eseményeknek kijáró lendülettel beszélt – többek között – az utolsó Kodály-kórusműpremierről, a Mohács című vegyes kari alkotás 1965-ös bemutatásának politikai hátteréről. Azokról a nagy pillanatokról, amelyeket a Keszthelyi Helikon, e rangos művészeti diákverseny közönsége élhetett át a Balatoni Múzeum előcsarnokában.
Egy másik visszaemlékezés borostyánjai – Antal György pécsi karnagy, kórusvezető szavai – a Psalmus Hungaricus pécsi előadásai köré fonódtak, több jóízű, anekdotikus közjátékkal megfejelve a komoly témát… Az egész kötetre jellemző egyébként ez a nagyon rokonszenves egyensúlyi helyzet. Az, hogy a cél nem Kodály „istenítése”, szobortalpra emelése volt, hanem szeretetre feltétlenül méltó, de nem könnyen szerethető, mert a végsőkig igényes és szigorú egyéniségének élethű, hiteles felidézése.
Még néhány nevezetes név a visszaemlékezők impozáns sorából: Ádám Jenő, ifj. Bartók Béla, Eősze László (aki Kodály-monográfiát is írt!), Gulyás György, M. Katanics Mária, Palló Imre (az örök Háry János!), Rajeczky Benjámin, Szabolcsi Bence, Szokolay Sándor és Weöres Sándor.
A szövegeket rendkívül változatos képanyag egészíti ki: találkozhatunk egy szép nyári napon a fűben énekkari próbát tartó békéstarhosi diákokkal (amíg élek, nem felejtem el azt a tarhosi hangversenyt, amelyen még Gulyás György, e nevezetes békési zenei műhely „lelke” vezényelte a Pünkösdölőt!) éppúgy, mint családi-tanítványi fotókkal, kottákkal, plakátokkal. És Kodály dallamosan szép kézírását felidéző levelekkel, lapokkal.
A könyv célközönsége: mindenki, akihez közel áll Kodály Zoltán zenéje, s aki értékelni tudja zenepedagógusi munkásságát is. A konzervatóriumok, zenei tagozatok könyvtáraiból pedig egyszerűen nem hiányozhat ez a páratlan gyűjtemény.

(Így láttuk Kodályt – Nyolcvannyolc emlékezés. Szerk. Bónis Ferenc, Budapest, Balassi Kiadó – Kodály Zoltán Emlékmúzeum és Archívum, 2017)