Az iskola igazgatóhelyettese az Új Emberben megjelent nekrológot idézte, amelyben Miklósy Márton Elment az utolsó pannon címmel írt a somogyi kötődésére mindig büszke, s valóban tüskés évtizedeket háta mögött hagyó, József Attila-díjas íróról, szerkesztőről: Tüskés keresztény-magyar szellemisége, lényeglátása és megingathatatlan jelleme túlnő a jelzett pannóniai kereteken, egyetemesen patrióta és európai. (…) Mai literatúránk meg nem alkuvó és folyamatosan munkálkodó személyét tisztelhette benne az a számos fiatal tollforgató is, akiket biztató szavaival, érdemi támogatásával kezdettől fogva a helyes útra indított. Takáts Gyula és Fodor András után most a nagy „pannon triász” harmadik tagja is megtért legfőbb Urához, az Égi Szerkesztőhöz.” Balatonszárszón találkoztunk utoljára, de telefonon és levélben is tartottuk a kapcsolatot. Szeretett ide jönni, vonzotta a Balaton – hiszen Szántódon született 1930. június 30-án –, s a hagyományos versünnep, ifjú szavalókkal. Aztán amikor már nehezebb volt a lét, ritkábban mozdult. Szárszóra is. Elsősorban Baranya és Pécs jelentette számára azt a szellemi-irodalmi-kulturális közeget – 1953-ban került ide tanárként –, amelyben jól érezte magát, s amelyet évtizedeken át éltetett, gazdagított. Géppel írt leveleiben vagy apró kartonra kézzel rótt soraiban – főleg, ha földije volt a címzett –, mindig utalt szülőföldjére, Somogyra, s az 1993-2000 között általa szerkesztett Somogy folyóiratra is. A Somogy előtt azonban a Pécsett szerkesztett Jelenkor jelentette a Mindent. 1959-ben – huszonkilenc esztendősen – kérték fel élére, majd 1964-ben mozdították el az akkor ellenzéki szerzők közléséért. Hiába akarták a rendszerváltás után rehabilitálni, újra a Jelenkor élére kérni, nem akart kétszer ugyanabba a folyóba lépni, mert mint Az exponált idő című esszékötetében írja: „Csöndes, békés nyugdíjas évekre vágytam, régóta eltervezett, kedvemre való munkákról álmodtam.” 1993-ban kérték fel a Somogy szerkesztésére, s hét évig jegyezte a tematikus összeállításokkal is rendre megjelenő folyóiratot. Második szerkesztői korszakának meghatározó egyénisége a kaposvári Kelemen Lajos. A Radnóti-díjas író, költő szerkesztőtársként volt jelen a lap és Tüskés életében. Tőle tudom, minden kérdést megvitattak, s jellegzetes, karcos humorával nemegyszer megjegyezte: „Atyámfia, nem szerkesztőség ez, hanem vidéki suszteráj…” Amikor utoljára hazavitte Pécsre a főszerkesztőt, az elcsukló hangon, szívében keserűséggel vette tudomásul, hogy lezárul egy korszak, pedig egy nívós folyóiratot hozott létre a vidéki „lapocskából”. Az Értékteremtő Somogy az ezredfordulón című kötet szerkesztőjeként arra kértem Tibort, hogy valljon a tájról, a megtartóerőről, a szeretetről. Nem kellett sokáig kérlelnem. Pedig beteg volt, ám nem Pécsett, hanem Somogyban kereste a gyógyulást, amely – mint mondta –, minden esztendőben megtermi számára ajándékait. E táj gyógyító karját nyújtotta felé; a mosdósi kórház kiváló orvosaival és nővéreivel találkozott, és a kastélypark szépséges fái alatt kereste a gyógyulást. Nekik (is) köszönte a bátorítást. Mint ahogy az őszintén felé fordulóknak. Köztük Rozsos Gábornak, a fiatal tanár költőnek, somogyos szerkesztőtársnak, aki Üzenetek című versével köszöntötte hetvenedik születésnapján: Pannoni táj. / Dombjain fák s / bokrok ága: / köztük játéka / a fénynek. / Innen tűnhet / csak így. / Ki útjait járja, / titkait is felfedi – / üzenetét a levélnek: / fonákján erezet – / gyökere a fának. // Túlnan a Mecsek / gúláján tévétorony: / üzenet az ezredvégen. Öröm kézbe venni Pilinszkyről, Rónay Györgyről, Kodolányiról, Nagy Lászlóról, Veres Péterről írt monográfiáit, mint ahogy esszéit olvasni Várkonyi Nándorról, Csorba Győzőről, Fülep Lajosról, Martyn Ferencről, Borsos Miklósról, Weöres Sándorról, Bertha Bulcsuról, Mészölyről, Csoóriról vagy éppen Takáts Gyuláról, akivel Helsinkibe és Bulgáriába utazott együtt. Időrostájában történeteket fest, legendákat tár fel, miközben nem hagyja, hogy megfeledkezzünk Gyergyai Albertől, Illyésről, Kassákról, Németh Lászlóról, Örkényről, Tamási Áronról… Azokról, akiktől maga is tanult, s akik nem csak könyvekben élnek tovább. Mert az irodalom szerinte is nemzedékek kézfogója; írók, költők, lapszerkesztők parolája. A kézfogások pedig üzenetet hordoznak, mint ahogy az elutasítások is. Legutóbb a Derűs borúlátó című beszélgető-könyv került kezembe, amely a Magyarnak lenni sorozatban jelent meg a Kairosz Kiadó gondozásában. Kocsis Klára, a kérdező avatott ismerője a Tüskés-életműnek. Interjúalanya, mint megjegyzi, „a szépen író irodalmárok fogyatkozó csapatához tartozik. Gazdag tudása nemcsak írókra, költőkre terjed ki, hanem kiváló helytörténész és könyvtáros is, no meg szerkesztő és tanár.” Jó, hogy a beszélgetés zárásaként elmondta – és ránk hagyhatta – imáját (is) az egyik kérdésre válaszolva, hiszen 2009. november 11-én égi szerkesztőasztala mellé parancsolta a Teremtő. Tüskés Tibor most lenne nyolcvanéves, s József Attilával mindig azt vallotta: „Az én vezérem bensőmből vezérel.” Gondoljunk rá ezzel a fohásszal! „Uram, Téged dicsér a teremtett világ és benne én, teremtményed. Ha fölnézek a csillagos égre, ha a hangya ide-oda futkározását látom, ha ember alkotta zenét hallgatok, a Te jelenlétedet érzékelem. Személyes, szerető Atyaként fordulok hozzád. Neked köszönöm létezésedet, hálát adok, hogy a mai napig éltettél, kegyelmeddel elhalmoztál, hogy a testi és lelki bajokból kimentettél. Köszönöm ajándékaidat, a teljesítmény örömét. Köszönöm, hogy ismerem a kísértés kockázatát, de köszönöm az erőt is, amellyel az ördög incselkedését legyőzhettem.
