Fotó: MTI/Czimbal Gyula
Kedves Anna! Miért nem szereti, ha írónőnek szólítják? Attól tart, egy írónő kevesebb, mint egy író?
– Nem, csupán nem szeretném, ha a hivatásom megjelenne a megszólításban, jobban kedvelem, ha a keresztnevemen szólítanak. A nememnek nincs köze ahhoz, hogy író lettem, igaz, bizonyos helyzeteket talán árnyaltabban látok. Ezért aztán az is előfordulhat, hogy egy férfi író kevesebb, mint egy nő, aki íróvá vált.
Bölcsek és pásztorok című kötetében azt írta: „Az irodalom (…) közvetítés az égi és a földi princípium között. Kinek mankó, kinek bot a vándorláshoz, kinek létra. Némelyeknek vastüdő a mindennapi létezéshez. Ha eredeti rendeltetését mesterségesen elsorvasztjuk, nem lesz rá szükség. Vagy azért, mert a jövő embere – optimális esetben – túlhaladja, és az észrevételeit, a tapasztalatait és az eszméléseit képes lesz már közvetlenül a szellemi szférából megszerezni; vagy ami a rosszabbik, azért, mert robottá süllyed az ember, és a könyveknek még az emlékét is megveti.” Hol tartunk most? Robottá süllyedtünk teljesen, vagy van még remény arra, hogy legalább tiltakozzunk az elgépiesedés ellen, amely megöli az érzelmeket?
– A reményt nem szabad feladni, mert az azt jelentené, hogy cserben hagyjuk az Istent, aki maga is reménykedik az emberben. Ezért küldi folyamatosan a világba az új és új lelkeket. Az emberiség jövője az, ami kétséges abban az esetben, ha arra használjuk az irodalmat, hogy csak a materiális világ érzeteit közvetítse. Valóban nemcsak hiszek abban, hanem tudom: azért kaptuk a tehetséget, hogy esztétikai erővel, egyéni látásmóddal közelebb hozzuk a mai ember számára távolinak tűnő spirituális szférát az anyagi világhoz. Írója válogatja, hogy miként tiltakozik az elgépiesedés ellen, és segítségül hívja-e a természetfelettit. Van, aki belesüllyed az anyagba, de szerencsére akadnak még küzdő lelkek, akik e kevés fényt megpróbálják továbbadni a sötét világnak. Hiszek abban, hogy mindannyiunknak egyéni feladata van.
Az ünnep, az ünnepvárás új színeket csenhet a mindennapokba. Balás Béla püspök szerint „a naptár piros betűi csak felszínen ringó bóják. A lényeg a mélyben van, nem kell hozzá műsor. Itt csak befogadni lehet. Azt, aki túl van a jeleken, és most felénk közelít.” Kíváncsi a XXI. század embere arra, hogy mi van a mélyben, akar egyáltalán szembesülni önmagával?
– Olyan szépen fogalmaz a püspök atya… Erre a kérdésre is azt válaszolhatom: van, aki magába néz mélyen, míg más nem akar szembesülni önmagával, sem a közeledő ünneppel, az újra és újra megszülető Jézussal. Igaz, az olcsó televíziós világban fel sem ébred a vágy benne. Én sokat találkozom az olvasóimmal, és bizonyára nem véletlen, hogy azokat az embereket vonzom, akik törekszenek arra, hogy szembenézzenek az életükkel, töprengjenek a Föld jövőjén, és keressék azokat a lehetőségeket, amelyekkel erősíthetik Krisztus országát. Gyakran úgy érzem: nemcsak nekünk van szükségünk arra, hogy imával forduljunk Isten felé, hanem a Teremtő is – az angyalokkal együtt – imádkozik azért, hogy végre térjünk magunkhoz, ne tegyük tönkre a teremtés magasztos ügyét, hanem igenis váljunk társteremtőkké. Ehhez Krisztus óta minden segítséget megkapunk, de csak akkor, ha felismerjük, hogy nem egyszerűen egy gügyögő gyermek született meg Betlehemben, hanem az a jézusi egzisztencia, amely képes volt Krisztust magába fogadni, és ezáltal az embersorsot is átélve az egész világot megváltani.
Régóta szenvedélyes vonzalom fűzi a könyvekhez, az olvasáshoz. Kislánykorában egy-egy jó jegyért pengőt kapott jutalmul, és kellően takarékoskodva szép summát gyűjtött össze, ám győztek a könyvek. A spórolt pénz a könyvesboltba vándorolt, Ön pedig rózsaszín bundabugyijában csempészte haza például Kosztolányi összes novelláit. Miért idegenkedett az édesanyja a könyvektől? Másra kellett volna a pénz?
– Anyám olyan természetű asszony volt, aki nagyon megbecsülte azt a keveset, amink volt. Csak apám dolgozott, anyám háztartásbeliként gondoskodott a családjáról. Tisztelte a pénzt, szeretett kuporgatni, és mindenre sajnálta. A könyvekre is. Így tehát az olvasás szeretetét nem a szüleim plántálták belém, én viszont szinte naponta elolvastam egy könyvet. Nem is igen maradt más szórakozásom, mivel nem engedtek le az utcabeli gyerekek közé játszani.
Tudom, hogy gyerekként nem voltak túl örömteli karácsonyai. Ön mit tett anyaként azért, hogy a közelmúltban nyugdíjba vonult Brunszvik-díjas óvodavezető leánya, a Pécsi Nemzeti Színházban játszó fia, valamint unokái másként élhessék meg az ünnepet, mint ahogy édesanyjuk s nagyanyjuk?
– Igyekeztem gyerekeimnek valamit átadni karácsony titkából, de az igazi, meghitt ünnepet, amikor együtt lehetett az egész család, harminc éve, már nagymamakorban élhettem át. Ebben is nagy segítségemre volt a férjem, bár jól-rosszul sikerült karácsonyaim mindig megelevenednek bennem.
„Az Antikrisztus cifra névjegyét / színes bakelit-tálcán kínálja – / az Égi küldött a küszöbön ül, / hogy behívják, arra várva” – írja Az Advent című versimájában. A ma embere, a világ egyáltalán be akarja hívni az Égi küldöttet? Szerintem inkább hagyja, hadd várakozzék a küszöbön…
– Az a probléma, hogy sokan összetévesztik az Égi küldöttet Isten majmával, a sátáni gonosz erővel, amely képes úgy feldíszíteni magát, hogy szebbnek tűnik a valóságnál, és ezzel megtéveszti az embereket. Nem biztos, hogy az ünnepli jól a karácsonyt, aki beszerzi a legdrágább fát, teleaggatja csillogó díszekkel, néha erőn felül ajándékot vásárol, nagyszerű vacsorát tálal fel, és ugyanakkor egyetlen szó nem esik arról, hogy mit s kit ünneplünk. Így a karácsony valóban csak egy piros betűs nap marad a naptárban. Karácsony sorsfordító születés napja – erre kellene mindenkor gondolnunk. Angelus Silesius fogalmazott így: Ezerszer is megszülethet Jézus Betlehemben, ha a te szívedben nem születik meg, örökre el vagy veszve…
Pedig elkerülhetetlen a válasz. Gyurkovics Tibor így nyomatékosít: „Jézus próbakő. / Jézusra mindenkinek választ kell adnia.” Ön mikor ébredt tudatára annak, hogy a való világgal párhuzamosan létezik egy transzcendens világ?
– A nevem is segített ebben, hiszen az Anna név azt jelenti: kegyelem. Kislányként is azzal foglalkoztam: honnan jöttem, merre tartok, mi lesz velem, ha meghalok. Sok spirituális tapasztalattal, munkával, szenvedéssel rajzolódott ki, miként kell élnem, alkotnom, hogy valóban választ adhassak Jézusra. Igazi megvilágosodás azonban majd akkor éri az embert, ha ez a romlandó test, amit körülölel a lelkünk, örökre megnyugszik.
Túl a nyolcvanon is sokfelé hívják az országban. Nemcsak azért, hogy könyveiről meséljen, kiállítást nyisson meg, nemzeti ünnepeinken beszéljen, hanem azért is, hogy ha kell, kijózanítsa a közéletet, mivel a mérleg nyelve olykor kileng. Hogy fogadják jobbító kritikáit az elitpolitikusok?
– Akik hívnak, ismernek. A politikusok között nyilván akad olyan, aki utál. Miért szeretnék azt, aki megpróbálja bebizonyítani, hogy helytelen a gondolkodásuk? Ezzel együtt: vannak szövetségeseim a politikában. Számos kitüntetést kaptam, észrevették, merrefelé próbálom orientálni a világot. Politikus barátaimmal időnként találkozunk, meghallgatjuk egymást, és örülök, ha bármi csekély jelét látom annak, hogy megfogadták a tanácsomat.
Ferenc pápa meghirdette az irgalmasság évét, a Magyar Katolikus Egyház és a kormány Szent Mártonnak szenteli a 2016-os esztendőt. Az ezerhétszáz évvel ezelőtt Savariában született szent életében is jelen volt az irgalom…
– Mint ahogy Jézus Krisztus valamennyi cselekedetében. Hosszú távon irgalmat gyakorolni szerintem csak úgy lehet, hogy az igazságosságon ne essen csorba. Ha valakinek a szíve túlcsordul az irgalomtól, az nem szabad, hogy azt jelentse: szépen lassan balekká válik, és fát is vághatnak a hátán. Elgondolkodtató, hogy a világ legújabb jelensége a szellem oldaláról érkezett-e, vajon egybecseng-e az isteni irgalmasság tervével, vagy nem.
Politikust és átlagembert, művészt és egyházi személyt, állami és civil szervezeteket egyaránt „megmozgat” a XXI. századi népvándorlás…
– Ez így igaz, s nem kell kiirtani az irgalmat, de fontos, hogy mellette ott legyen a józan ész is. Észre kell venni, ki küldte ezt a helyzetet a világra. Olyan korban élünk, amelyben meg kell védeni a kereszténységünket. Nem szavakkal, hanem következetes, szeretetteljes, okos ötletekkel, hogy más is példát vehessen: igen, ilyen egy keresztény.
A kisemberek, a gyámolításra szorulók világa már pályája elejétől kezdve foglalkoztatja. Nyilván ezért is vállalt patrónusi szerepet a berzencei Szeretet Szociális Otthonnál. Egy egymilliárd forintos projektnek köszönhetően a kastélyépületből a somogyi határszéli falu több pontjára költözhetnek majd új, modern otthonukba az ellátottak: javarészt idős, beteg, sérült emberek…
– Mindig vonzódtam az elesett emberekhez. Hiszem, hogy szociális otthonban is lehet olyan közösséget létrehozni, amelyet nem a vérség köt össze. Persze, mindehhez a modern környezet mellett az kell, hogy az intézmény munkatársai a szenvedőt, a kiszolgáltatottat ne tárgyként kezeljék, hanem a szeretet, a tapintat, a türelem s a részvét irányítsa cselekedeteiket, hiszen leginkább a cselekedeteink nyomnak a latban, amikor az Úr színe elé állunk. Különben pedig kegyelem kérdése az is, hogy mi még nem szorulunk gondozásra, mint az ellátottak. Ha viszont a berzencei otthonhoz hasonló intézmények születésénél bábáskodunk, akkor Istennek is lehetőséget adunk egy derűs, elégedett mosolyra.
Válaszoltam címmel nemrég megjelent az elmúlt fél évszázad jelentősebb interjúit, portréit tartalmazó kötete, így még árnyaltabb lett a bennünk élő Jókai Anna-kép, majd Korzenszky Richárd atyával A hit kapuja című „beszélgetőkönyv” megszólítottjaiként vallottak életről, halálról, hitről, hivatásról. Most a memoárját írja. Gondolom – hiszen csak így van értelme – kendőzetlenül tár fel mindent. Megtalálta már a helyes arányt? Mennyire lesz tapintatos emberekkel, eseményekkel?
– Olyan memoárt nem érdemes írni, hogy közben az olvasó felszisszenjen: ez nem így volt. Az őszinteségre törekszem. Amit másokkal kapcsolatban tapasztaltam, azt is meg lehet úgy írni, hogy a sorok közül kitessék: szeretettel szólok-e róluk, bosszút akarok-e állni, vagy úrrá lesz bennem a gyűlölet… A magánéletben és a közéletben tapasztaltakat szeretném úgy megírni, hogy közben önmagamat is lássam hibáim tükrében.
Nem könnyű feladat…
– Jól érzi. Úgy fogtam hozzá a munkához, mintha egy röntgensugárral átvilágítanám azt a hosszú copfos kislányt, aki voltam, és közben szép lassan eljutok ahhoz az idős asszonyig, aki most vagyok. Ezért is lesz Átvilágítás a címe.
Egyik adventi beszélgetésünk során arra kértem, üzenjen hívőnek és nem hívőnek. Akkor így válaszolt: „A hívőknek azt üzenem: a hit mellé legyen bizonyossága, legyen tudása is arról, hogy létezik egy felettünk, egy bennünk lévő valóság. A hitetlennek pedig azt üzenem: részvétem. Mély részvétem.” Mivel toldaná meg az üzenetet?
– Talán annyit tennék még hozzá: az emberi élet minden percében találkozunk csapdahelyzetekkel, esetleg vargabetűt teszünk vagy zsákutcába jutunk, de soha nem lehet feladni az akaraterőt, hogy úgy érkezhessünk el halálunk pillanatáig, hogy amit sorsunkba írt a mindenség Ura, azt teljesítettük. Sajnálom és ámulva nézem az ateistákat, bár így is képes az ember mások javára élni. Ezt magam is számtalanszor tapasztaltam. Legfeljebb majd abban a bizonyos megvilágosodási folyamatban, amiben Jézus Krisztus várja, tudatára ébresztik: „Tévedtél, fiam, leányom, de amit az embertársaiddal tettél, az tulajdonképpen isteni cselekedet volt.”
