„Szerelj föl ultrahangos riasztót.”
„A falusiak azt mondják, nem ér semmit. Egércsapda kell ide.”
„Megöltem…” – zokogta már, és vitte tovább magát ebben a szörnyű fájdalomban. „Ha láttad volna… ha még rácsapódik, és azonnal megöli… De nem, bedugta a kis kezét, és elvérzett… Mint a Gulag. Olyan ez, mint a Gulag! Kegyetlen szenvedés.”
Arányi erősen beleszólt a készülékbe: „Szedd össze magad, légy férfi!” Pedig neki is volt… neki madárfiókája volt, gyerekként egy otthagyott betongyűrűt himbált, s azt rágördítette… „Légy férfi!” De többet nem tudott mondani.
Megmenteni? De mit? Mit kell igazán megmenteni?
„A gimnáziumban azt mondta az egyik tanár, az állatot szórakozásból is meg lehet ölni… Tiltakoztam ellene, nem, nem! De belém égett… ó, papa, ha láttad volna! Amint ott hevert átcsapott mellső lábával, kiterülve.”
Ha macska kapja el, az élet törvénye, igen, ezt kívánja az élet, de ez a csapda! A fiú riadtan fogadkozott: soha többé nem öl meg állatot.
A hittanár, egyben osztályfőnök azt mondta Arányinak: nem való a gyerek ilyen iskolába. Túl sok benne a dac az élettel szemben.
„Nyugodj meg, fiam, meg kellett védeni a hőszigetelést, tönkretette volna…”
„Azért, mert nekünk néhány milliárddal több idegsejtünk van? Ő csak a természetének engedelmeskedett. Nem tett rosszat, a rosszat én követtem el.”
A fiú megragadt az idegrendszer fejlettségénél. „Az egérkénél összetettebb élőlény arra használja föl fejlettségét, hogy rácsapja a halált. Papa, és a fölöttünk álló fejlettebb valaki? Ha ő is csapdát állítana, ha ő is ránk csapná… de hiszen nem!… mi lenne, ha ő is rosszat akarna… ez őrület!”
Arányi magára vette volna fia szenvedését, a gyerek (gyerek? huszonkilenc éves férfiember) fájdalma elviselhetetlen, sokkal vadabb és erősebb kín minden önszenvedésnél. Tehetetlenül dadogott, a szülői okosság tehetetlenségével:
„Soha többé… tudom, soha többé nem bántod őket. Majd az ultrahangos riasztó. Elmennek máshová.”
„A melegre jött…” Aztán a könny-nyelte fiúhang lelassult: „Ugye, papa, azért nem vagyok rossz?” „Fiam, hogy mondhatsz ilyet…!”
S Arányi arra gondolt: ha Istenről csak föltételezné is, hogy szándékában rossz, akkor mindent szét lehetne verni.
És egyszeriben úgy szerette maga körül a világot.
