Már gyerekkoromban nagyon vonzott a Szűzanya. A közeli Máriakálnokra minden évben pünkösd másnapján elzarándokoltak a falubeli hívek. Kislánykoromban minden vágyam az volt, hogy egyszer én is elmehessek, végül a szomszéd nénivel eljuthattam. Amikor tizennégy éves lettem, misszióba éreztem meghívást, szerettem volna a szegény embereknek elvinni Jézus tanítását. Írtam Belga-Kongóba, ahol egy falunkból elszármazott orsolyita nővér működött, de azt válaszolták, várjam meg, míg tizennyolc éves leszek. Nekem ez végtelen távolinak tűnt… Imádkoztam, kértem a Szűzanyát, mutassa meg, mi az Isten akarata. Nemsokára hívatott a tanítóm, és megkérdezte, nem akarok-e zárdába menni. Akkor éreztem, ez lesz az én utam – emlékszik vissza meghívásának kezdetére Borbély Mária Magdolna Petra nővér. Államilag kihelyezett pedagógus volt a darnózseli tanító, családja Kőszegen lakott, felesége ismerős volt az ottani szervita nővéreknél. Hozzájuk ajánlották be a kislányt a tanítóék. A nővérek örültek érdeklődésének, így 1942. február 18-án jelentkezett a budapesti központi házukban. „Édesapám és a tanító feleségének kíséretében érkeztem. Amikor beléptem, úgy éreztem, itthon vagyok. Régebben álmomban láttam egy Szent József-szobrot – és a zárda belső kapuja fölött ott állt ez a szobor. Nagyon boldog voltam, édesapám is látta, hogy megtaláltam a helyem… A jelöltidő elteltével egy év noviciátus következett, majd egy évre letettük az első fogadalmat Rákosszentmihályon. Nem sokkal ezután édesapámtól kaptam egy levelet. Ebben megírta az én hivatásom »előtörténetét«. Az első háborúban hadifogságba került, harminchat hónap elteltével reménytelennek tűnt, hogy valaha is hazajuthat Szibériából. Ekkor fogadalmat tett: ha Isten hazasegíti Magyarországra, és valamikor családot alapít és gyerekei lesznek, akkor a legelsőt a Szűzanyának ajánlja. Nekem ezt eddig soha nem mondta el, de a Szűzanya közreműködését éreztem egész addigi életemben, nem is lettem volna boldog, ha nem találom meg itt a helyem. Nagy biztonságot adott az a tudat, hogy a szervita rend a Fájdalmas Szűzanya tiszteletére alakult” – meséli Petra nővér. Nehéz körülmények között éltek, de a nővér boldognak érezte magát. 1944. szeptember 15-én a központi ház óvóhelyén tartózkodtak. A délelőtt folyamán sokszor volt légiriadó. Amikor úgy tűnt, elmúlt a légi veszély, fölengedte őt a pincéből az elöljáró, hogy megterítsen az ebédhez. „Rövid idő múlva félelmetes zörejek hallatszottak, egészen közelről. Ekkor kiáltást hallottam: Petra! Rohantam a pincébe, és alighogy leértem, hatalmas csattanás következett, majd láttuk, hogy arra a helyiségre, ahol az imént terítettem, rázuhant az emelet. Később megtudtuk, láncos bombát kaptunk. Néhány másodpercen múlt, hogy nem maradtam ott. Ez a történés is megerősített abban, hogy a Szűzanya szeret és vigyáz rám” – idézi háborús emlékeit a nővér. A polgári iskola után tanítóképzőt végzett a Ranolder Intézetben, de mire taníthatott volna, jött az iskolák államosítása, majd a szétszóratás. Örökfogadalmára 1949. augusztus 23-án Budapesten, a Nefelejcs utcában került sor. „A szervita nővérek magyarországi kongregációja 1922-ben alakult, a szétszóratáskor száztízen voltunk. 1950. szeptember 7-én egy futár hozta a feloszlatási rendeletet, mely szerint 21-éig le kell vetnünk a szerzetesi ruhát… Hazakerültem a szüleimhez. Nagyon nehéz szívvel hagytam el a rendházat. Kántorizáltam, takarítottam, díszítettem a templomot. Segítettem a családban, kijártam dolgozni a földekre. Aztán 1957-ben, az elöljáró kérésére, Budapestre mentem, ahol a Szolidaritás Háziipari Szövetkezet kesztyűrészlegében kezdtem dolgozni, a Rumbach Sebestyén utcában. 1961 márciusáig maradtam ott.” Amikor az alapító anya, Baitz M. Erzsébet 1960-ban meghalt, Schweiger Mária Terézia nővér vette át a nővérek vezetését. Az ő kérésére jött Győrbe, a Szolidaritás kesztyűkötő részlegében bedolgozóként alkalmazták. 1968-ban óvodai kisegítő lett, innen ment nyugdíjba 1981 decemberében. 1982-ben Teréz nővér meghalt, ezután kilenc évig egyedül lakott. „A munkám mellett és nyugdíjazásom után is igyekeztem segíteni az egyházban. Harminc évig a pinnyédi kápolnában kántorizáltam, díszítettem, takarítottam, mostam. A plébániatemplomunkban is hasonló munkákat végeztem, amikor megbetegedett a díszítő vagy a takarító” – meséli a nővér a szétszóratás utáni nehéz éveket. „1991-ben, a rendek újraindulásának kezdetén mi is összejöttünk a győri kápolnában, és minden nővér megújította fogadalmát. Úgy döntöttünk, hogy itt, Győrben kezdjük újra közösségi életünket: Veronika nővér, Krisztina nővér és én. Visszaigényeltük korábbi ingatlanunkat, amit végül sikerült is megkapnunk. Elöljárónk, Kulhanek Johanna anya kívánságára a romok helyén, ahol a régi épületrészt idővel lebontotta az IKV, megkezdtük kolostorunk felépítését. Öt nővérnek terveztünk szobát és más helyiségeket.” 1991-ben Války István mérnökkel kezdtek gondolkodni a lehetőségeken, majd 1993-ra elkészültek a tervek, Filippa nővér anyagi segítségével hozzá is kezdtek az építkezéshez. Nővértársaik és néhány jóakarójuk támogatásának köszönhetően jól haladt a munka, időközben Angliában élő világi szervita tagok is gyűjtöttek pénzt részükre. Ennek eredményeképpen sor kerülhetett a tetőtér beépítésére is. 1994-ben elkészült az első ütem, és így szállást tudtak adni tizenegy egyetemista lánynak. 1995. március 4-én megtörtént az első házszentelés „Szomszédunk egy idős hölgy volt, aki nekünk adta a házát azzal a kéréssel, hogy kápolna legyen a helyén. Teljesült a kívánsága, és a kollégiumot is bővíteni tudtuk. 1999-ben már húsz lánynak tudtunk szállást adni. Ebben az évben mi, A Fájdalmas Anya Szolgálói nővérek fúzióba léptünk a Firenzei Szervita Nővérekkel. 2003-ban az a régi kis házunk, ahol rászoruló időseket gondoztunk, életveszélyessé vált, ezért le kellett bontani. Helyére tizenkét fő befogadására alkalmas kollégiumot terveztünk. Felújítottuk az Apor Vilmos püspök által 1942-ben felszentelt kápolnánkat. Ma harminckét férőhelyes diákotthon várja az itt tanuló egyetemistákat. A Gondviselés mindig megadta, ami szükséges volt. Most, nyolcvanhárom évesen a kollégium vezetése a feladatom, és mindennapjaimat az imádság és a munka teszi ki” – fejezi be életének történetét Petra nővér.
