A londoni születésű, ír származású író filmrendezőként sem utolsó, gondoljunk csak az In Bruges (Erőszakik) vagy A hét pszichopata és a si-cu című filmekre. Legújabb alkotása, a Három óriásplakát Ebbing határában az idei Golden Globe-on számos díjat bezsebelt. Bátran kijelenthetjük, hogy nem véletlenül.
Mildred (Frances McDormand) – akinek lányát hónapokkal ezelőtt brutálisan megölték – három óriásplakátot állíttat fel egy amerikai kisváros szélén. A plakátokon mindössze néhány mondat szerepel, melyek azt kérik számon Willoughby rendőrfőnöktől (Woody Harrelson), hogy miért nem fogták még el a tettest.
„Az álmos kisváros unalmas napjait a plakátok megjelenése felforgatja” – kezdődhetne az elemzés. Tulajdonképpen így is van, ugyanakkor mégsem. Először is, a néző nem a legelején csatlakozik be a történetbe, hiszen a gyilkosságot már elkövették. Egy ponton belépünk a cselekménybe, a végén pedig – mint az kiderül – egy másikon ki. Mindez nem zavaró, már csak azért sem, mert lassan tudatára ébredünk: ez nem egy krimi, ahol a bűntény elkövetése után elvárjuk, hogy a végére kiderüljön, ki a gyilkos. Nincs igazi tragédia sem, mert ehhez az kellene, hogy a bonyodalom egyre feljebb jusson a drámai lépcsősoron. Inkább olybá tűnik, a plakátok kihelyezése csak felszínre hozta azokat a feszültségeket, amelyek amúgy sem voltak túlságosan elrejtve.
McDonagh alapvetően drámaíró, és ez látszik a filmen is. A párbeszédek jól kidolgozottak, a karakterek erősek, nem lehet egymással összetéveszteni őket. A szereplők olyan hétköznapi emberek, akik nem feltétlenül viselkednek átlagosan.
A történet középpontjában Mildred és Willoughby áll. Általában az előbbi pártjára állnánk, hiszen mégiscsak ő vesztette el a gyermekét. Ez esetben azonban ez nemhogy nem egyértelmű, de a végére határozottan álláspontot kell változtatnunk. Mint kiderül, a seriff mindent megtett az elkövető kézre kerítéséért, de nyomok híján nem sokat tehetett. Ráadásul a súlyos beteg Willoughby példás férj és apa – vagyis egyáltalán nem egy olyan ellenszenves figura, akit az első perctől utálunk. A plakátok sem zavarják, nem is tesz ellenük semmit, ezzel pedig rögtön agyon is üti azt a várakozásunkat, hogy ez a film egy lányát gyászoló anya és egy mihaszna rendőr konfliktusáról fog szólni.
A városban mindenki a saját problémája körül forog, de leginkább Mildred nem tudja magát túltenni a történteken. Rabjává válik a plakátjainak, „védelmük” érdekében bármit megtesz. Úgy tűnik, hogy a legkevésbé sem érdekli, mi lesz tetteinek következménye. A plakátok felirata azt sugallja, hogy ő csak azt szeretné, derüljön ki az igazság. Mindez azonban csupán az érem egyik oldala. Megtudjuk ugyanis, hogy valamiképp ő is felelős mindazért, ami történt. De talán még ennél is súlyosabb, hogy a tragédia napján lányával veszekedve egyenesen azt vágta a fejéhez: erőszakolják csak meg. Mildred az egész film során olyan benyomást kelt, mint aki kínjában folyamatosan üvölt, csak befelé, így azt rajta kívül senki más nem hallja. A plakátok olyanok, mint három hatalmas emlékmű – lábaikhoz virágokat is ültet –, melyekkel nem csak a fájdalmát fejezi ki. Ezekkel szeretne bocsánatot kérni a lányától.
Ahogy haladunk előre a filmben, a két – legalábbis látszólag – szemben álló szereplő mellett egyre nagyobb jelentőséget kap az erőszakos, ugyanakkor meglehetősen ostoba rendőr, Dixon (Sam Rockwell). Míg a többiek az események eszkalálódásával sem változnak semmit, az ő jelleme határozott fejlődést mutat. Mindez elsősorban Willoughbynak köszönhető, aki Dixon hibái ellenére meglátja benne a küszködő embert.
Manapság nem feltétlenül tartjuk sokra azokat a filmeket, amelyeknek jól kivehető tanulságuk van. Martin McDonagh alkotása annak ellenére figyelemre méltó, hogy határozott üzenetet hordoz. Érdekes, hogy ezt a film legbugyutább szereplője, Mildred egykori férjének (John Hawkes) a barátnője (Samara Weaving) fogalmazza meg. Penelope egy könyvjelző bölcsességét idézi: „A düh még több dühöt fial.” A sok egymásra torlódott düh pedig erőszakot.
