Fotó: IEC2020
Bíboros úr, nagyjából félúton tart az előkészület a 2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra. Már vissza lehet tekinteni, már van mit kiértékelni, és még sokat lehet tenni. Például Rómában, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Bizottságával tárgyalni, mint éppen most…
– Több is már, mint a fele eltelt az időnek, majdnem a háromnegyedénél tartunk. Kétségtelen, hogy a pápai bizottság, amelynek az ülésére most jöttünk, nagy érdeklődéssel hallgatja, hogy milyen lépéseket tettünk eddig, hogy milyen teológiai és lelkipásztori koncepció mentén haladunk, és mik lesznek a konkrét programok, mert most már ez is kezd kirajzolódni.
Örömmel nyugtázzák a kulturális és a lelkipásztori ajánlatok sokféleségét. Nagy figyelemmel készülnek a kongresszust megelőző héten a teológiai konferenciára, mert ezt is nagyon fontosnak tartják. Örülnek nagyon, hogy olyan pasztorális kezdeményezések is vannak most az előkészítés során, mint a missziós kereszt körútja nemcsak Magyarországon, hanem a szomszédos országokban is.
Azt hiszem, hogy igen fontos kezdeményezés az, ami most a plébániáinkon halad. A mi egyházmegyénkben például meghirdettük az Újraépítve című amerikai könyv alapján a plébániák egyfajta újragondolását, ami nem azt jelenti, hogy átszervezzük a plébániahálózatot, hanem elsősorban azt, hogy az egyes plébániák életét abból a szempontból gondoljuk át, hogy mennyire tudnak missziós jellegűek lenni, mennyire tudnak a vallástól eltávolodott vagy a többé-kevésbé érdektelenné vált emberek felé vonzó, meghívó erővel fellépni. Ebben a tekintetben pedig döntő fontosságú a vasárnapi Eucharisztia, a szentmise kérdése.
Vagyis hogy ne csak azt keressük, mi mikor érezzük jól magunkat egy-egy szentmisén, hanem azt, hogy ha valakit behívunk – aki rég nem volt már, vagy nem szokott járni –, azt milyen élmény fogadja. Ne az legyen az első benyomása, hogy „ide pedig többet nem jövök el”, hanem közeledjen a közösség felé, találja meg a kapcsolatot, érezze magát otthon, de ehhez az egyházi zenétől a liturgia előkészítésén keresztül a külső körülményekig nagyon sok mindennek változnia kell. Persze plébániánként más és más az adottság, de teendő, az van mindenütt. Ezért gondoltuk most, hogy a papi továbbképzések, az egyházközségi világi vezetőséggel való találkozások témájául is ezt választjuk a következő évre. Ez meg is kezdődött már az előző papi rekollekciós találkozó során Esztergomban és Budapesten.
A másik fontos dolog, hogy a szentségimádás gyakorlata terjed. Ez bizonyos tekintetben új, posztmodern jelenség. Gyerekkoromban azt hittük, hogy ez egy nagyon szép régi ájtatossági forma. Később arra is gondoltunk, hogy talán majd kimegy a divatból. Ehelyett ma megint azt kell hangsúlyozni, amit a II. vatikáni zsinat tett, hogy az elsődleges mégis csak az eucharisztikus ünneplés, tehát maga a szentmise, hiszen ebből fakad a szent jelenlét, és ebből fakad, hogy tudunk Eucharisztiát őrizni a tabernákulumainkban is. Azonban a fiatalok – és nem csak a legfiatalabbak – körében terjed egy olyanfajta lelki szomjúság, amire a válasz az, hogy az Oltáriszentség előtt töltenek időt, ott imádkoznak, énekelnek, vagy akár csöndben szemlélik a kitett Oltáriszentséget. Egy olyan audiovizuális és érzelmi kultúrában, ami itt kezd kialakulni, egészen különleges vonzereje lehet a szentségimádásnak. És ezzel találkozunk most mint korjelenséggel.
Ezek a fiatalok azért a személyes Krisztus-élményt keresik…
– Természetesen, de milyen módon keresik az élményt? Úgy tűnik, hogy kevésbé racionális úton, és inkább az
érzelmi tapasztalás síkján. Krisztus azonban univerzális, és ő az egész emberhez szól. Tehát itt az észnek, a szívnek, az esztétikumnak, a közösségi érzésnek, a zenének, a művészetnek, mindennek meglehet a szerepe.
Az eucharisztikus kongresszusok római szervezőbizottsága tud-e hasznos tanácsokat adni a maga gazdag tapasztalatából merítve?
– Nyilvánvalóan tud, és folyamatosan ad is ilyen tanácsokat, most is elhangzott néhány dolog, például a teológiai konferenciával kapcsolatban, hogy ellentétben egyes tapasztalatokkal, fontos, hogy legyenek műhelymegbeszélések is, tehát a résztvevők is be tudjanak kapcsolódni, és így ne csak az előadók szerepeljenek. Egy előadó lehetőleg csak egy előadást tartson, mert így ki tudjuk bővíteni az előadók körét is. Azt hiszem, nem árt, ha a különböző kontinensek teológiai értékei megjelennek. Európából lehet, hogy többen jönnek, de más kontinensekről is szükséges előadót hívni. Ez is egy fontos szempont. Jó volt hallani azt is, hogy az adott térségből érkező bíborosok azokat a teológusokat, akikre mi meghívottként gondoltunk, nagyra értékelik, egyetértenek azzal, hogy ők jól képviselik a színvonalas teológiát abban a régióban. Aztán hallottuk annak a hírét, hogy milyen – nagyobb és kisebb – nyelveken készült már el a teológiai dokumentum fordítása. Nagy érdeklődéssel várjuk, hogy megjelenjen a magyar fordítás, hiszen már le van adva a Szent István Társulatnál, és reméljük, hogy hamarosan kézbe vehetjük.
A papság és az elkötelezett hívek érzik-e az Eucharisztiában rejlő páratlan lehetőséget?
– A lehetőséget mindenki érzi, hiszen az Eucharisztia nemcsak elméletileg az egész keresztény küldetésnek és vallási életnek a csúcsa és forrása, hanem ténylegesen is az. Ebben a tekintetben például most az elsőáldozás szervezése jelentős ösztönzést adott ahhoz, hogy gondoljuk át, miként készülünk az elsőáldozásra, hogyan készítjük fel a gyerekeket és a fiatalokat, mi van azokkal, akik felnőttkorukban jutnak el ide, differenciált felkészítés jegyében. Azt hiszem, hogy jó lendületet ad ez is.
Mire a legfogékonyabb az Isten népe az Eucharisztiával kapcsolatban, és mi hiányzik egy teljesebb tiszteletből?
– Azt gondolom, hogy elsősorban a vasárnapi szentmise bemutatásának egyrészt erőteljesen vallásos jellegére, másrészt azért az esztétikai és egyéb színvonalra. Itt olyan kérdések is fölmerülnek, hogy milyen a hangosítás, valóban lehet-e hallani, amikor felolvassuk a szent szöveget. Hogy aki felolvassa, felkészült-e, vagy pedig csak akkor keresi a szavakat. Nagyon fontos dolog az is, hogy ha esetleg betéved olyan valaki a szentmisére, aki nem jár minden vasárnap, akkor érezze azt, hogy szeretettel fogadják. Lehetőleg már a templom előcsarnokában legyenek olyan önkéntesek, akik megszólítják, üdvözlik az embereket. Legyen egyfajta kapcsolatépítés. Fontos továbbá, hogy az Eucharisztia vétele, az áldoztatás méltó módon történjék. Ehhez lehet, hogy újra meg újra el kell mondani az embereknek, de nem türelmetlenül vagy kioktatóan, hanem szeretettel, hogy hogyan vesszük méltó módon az Urat. Ma reggel például a Szent Péter-bazilikában, a magyar kápolnában nagyon örültem, hogy a zarándokok mind szépen áldoztak, ki ajakáldozással, ki a kezét tartva, de mindenki méltó módon. (Hagyományosan minden kedden reggel 8 órakor szentmise van a Szent Péter-bazilika magyar kápolnájában – a szerk.)
Az Eucharisztia tisztelete és benne az Úr Jézus imádása sajátosan katolikus vonás. Hogyan lehet valamilyen módon az eucharisztikus kongresszust a keresztények közös ünnepévé tenni?
– Mindenekelőtt tudni kell, hogy az ortodoxia ugyanúgy hisz az eucharisztikus jelenlétben, mint a katolikusok. Már az ókeresztény irodalomban azt olvassuk, hogy az átváltoztatáskor, tehát a szentmise központi részében először imádjuk Krisztust, aztán magunkhoz vesszük. Tehát az imádásnak mindenütt, ahol érvényes szentmisét végeznek, megvan a helye és a tudata. Ebben a tekintetben az ortodoxia is azonos hitet vall a katolikusokkal. Más kérdés, hogy a történelmi formák, az Eucharisztia megőrzésének módja eltérhet természetesen.
Nagyon fontos, hogy ha őrizzük az Eucharisztiát, akkor a templom jól kiemelt helyén legyen a tabernákulum. A legújabb Római misekönyv szertartási utasításai is hangsúlyozzák, hogy lehet ugyan külön szentségi kápolnában, de a legjobb, ha a tabernákulum a főhajóban, ékes helyen van. Fontos lenne, hogy az örökmécses tényleg erőteljes lánggal égjen, akár elektromos, akár nem, de közel a tabernákulumhoz, ahol tényleg ott van az Oltáriszentség. Hiszen sokan, ha a templom ajtajából ránéznek, és látják, még ha az üvegajtó be van zárva napközben, akkor is tudnak ott imádkozni. Ez nagyon fontos. Igen jó kezdeményezés, hogy egyre több plébánián napközben, a templom nyitvatartási idejében van szentségimádás. Esetleg lehet egy külön kápolnában vagy a templom egy meghatározott helyén.
