Isten fényét kell meglátnunk a betlehemi gyermek egyszerűségében. Az ő ragyogását a kereszthalál világot elborító sötétségében, de a feltámadásban is, mely az utolsó szót mondja ki. Ez a szó pedig örömhír. Minket is Isten jelenlétébe, közelségébe hív. Ez a célja az egyes emberek, a népek és az emberiség életének.
És ebből érzünk meg valamit a karácsonyfa alatt. Szomjazunk a meghittségre, őrizzük gyermekkorunk karácsonyainak emlékét. De nemcsak visszavágyunk azok körébe, akik még méricskélés nélkül szerettek minket, hanem mi magunk is karácsonyt, közösséget, szeretetet teremtünk. Most rajtunk a sor. Mert Isten szeretetét Krisztus arcán és az őt követő emberek arcán kell meglátnia a világnak. „Amit egynek cselekedtetek a legkisebbek közül, nekem tettétek” (Mt 25,40) – így fog számon kérni minket az örök Bíró. Érezzük ezekből a szavakból a fenyegetést, ha önző módon élünk, de érezzük a reményt is. A felhívást, hogy mindenkiben Krisztust keressük.
Ezért vesz erőt karácsony előtt olyan sok emberen a segítő szeretet, ezért talál utat az idén is sok felhívás, még a közmédiában megjelenő „Jót tenni jó” műsorfolyam is, mindenki szívéhez. Szép dolog, ha pénzzel segít, aki megteheti. Még szebb, ha az is bekapcsolódik az adakozásba, aki maga is segítségre szorul. A tizenkét éve hajléktalan ember adományát biztosan nem felejti el, Aki a szíveket vizsgálja. De gyönyörű dolog az is, ha valaki természetbeni felajánlással, személyes munkával, törődéssel segít másokon. A naponta kiosztott több száz meleg étel, vagy a magányos, beteg emberek látogatása igazi, klasszikus jó cselekedet, amely a Biblia lapjaira kívánkozik. Nem véletlenül sorolja fel Katekizmusunk összefoglalása is a függelékben az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit. Mert a fizikai szükségen túl Isten előtt kedves és érdemszerző, ha tanítjuk a tudatlanokat, vigasztaljuk a szomorúakat, jó tanácsot adunk annak, aki eligazításra szorul, ha imádkozunk élőkért és megholtakért.
Isten dicsősége békét ajándékoz az emberiségnek. Békét, kiengesztelődést Istennel és megbékélést egymás között. Az elmúlt év helyi háborúi felidézték a konfliktusok kiszélesedésének rémét. Beleborzadtunk abba, hogy elszabadulhat velünk „egy rossz szekér”, amelyet többé nem tudunk irányítani. És Ferenc pápa felhívása az imádságra, egyidejűleg a közös imára, a földkerekség minden pontján megrendítő hatással járt. Megtapasztalhattuk az imádság erejét. Megérezhettük, hogy egyetértenek a szívek. A Szent István-bazilikában és a többi püspöki templomban összegyűlt hívek imáit a bejárat előtt, utcákon és tereken álló emberek szolidaritása kísérte. És akkor, ott a legnagyobb veszély elmúlni látszott. De a teljes béke még mindig nem állt helyre. A háború pusztítása fenyegeti ártatlan emberek tömegeinek életét. Keresztények válnak az erőszak céltáblájává, gyakran szülőföldjükön is hazátlanná ebben a nem éppen idilli világban.
Nagyszerű dolog, hogy karácsonykor meghitt családi, baráti körben ünnepelhetjük az emberré lett Istent. Annak a szeretetnek a mindenható erejét, amely és Aki nemcsak teremtette és fenntartja a világot, hanem eljön életünk leghétköznapibb helyzeteibe is. Baráti hangon megszólít, szinte jó reggelt vagy jó estét kíván. Megosztja gondjainkat és vágyainkat. Vegyük észre dicsőségét és bensőséges, mosolygó közelségét! Sugározzuk békéjét és derűjét az egész világra!
Áldott karácsonyi ünnepeket kívánok az Új Ember minden olvasójának!
