Devecseri muskátlik

Hogy mit jelent az, ha az egész ország megmozdul, hogy segítsen a kisemmizetteken. A devecseri újjáépítésnek lassan vége. Világraszóló szépségű lakópark épült, az utcáin járkáló emberek arcán öröm. Izgatottan pakolják új holmijaikat. A Katolikus Karitász a beköltözők minden ablakába muskátlit rakott. A piros virágok senkinek nem juttatják eszébe a vörösiszapot. Csak nekem.
Vadász Bálint, a Katolikus Karitász devecseri központjának vezetője visz ki az új házak közé. Magabiztosan és büszkén sorolja az adatokat: a lakóparkban nyolcvanhét új építésű ház van. Egy-egy segélyszervezet harmincnyolc károsult család támogatását vállalta. A Katolikus Karitász ennek a dupláját, hetvenhat családot segített. Ez azt jelenti, hogy a családok belső és külső ingóságkárait próbáljuk meg pótolni. Természetesen figyelembe vesszük a hivatalos kárfelmérést és kármegállapítást. Mindezzel az igazságos kárenyhítést szeretnénk végigvinni. Az új építésű lakóparkban a mi hetvenhat családunkból huszonheten laknak. Úgy döntöttünk, hogy nekik a már meglévő támogatáson túl egy-egy melléképületet is építünk. Könnyűszerkezetes, három és félszer hat méteres épület lesz ez. Választás szerint lehet garázs vagy bármi más. Kigondoltuk, hogy annak örömére, hogy lassan mindenki beköltözik az új házába a lakóparkban, muskátlikat teszünk az ablakokba. A lakók meghatódtak, átvették a virágokat, reméljük, locsolni is fogják.

„A muskátlik voltak a pontok az i-ken. Így lett teljes az összkép. Ha egy házat úgy nézek, mint egy asszonyt, akkor olyan, mintha ki lenne festve a szeme. A muskátli kellett ahhoz, hogy jobban mutassanak a házak” – kapcsolódik be a beszélgetésbe házigazdánk, Konkoly József nyugdíjas katona. „Devecserben szolgáltam – mondja –, de voltam sokfelé másutt is: Irakban, Boszniában, Zalaegerszegen, Kalocsán, megjártam a világot, az országot. Elvált ember vagyok, tizenhét éves lányom most költözött hozzám. A nővéremnél lakunk a katasztrófa óta, amelyben odaveszett mindenünk.” Megmutatja új házát, arcán fegyelmezetten leplezni próbált büszkeség, ahogy járkálunk az új szekrények, ágyak, háztartási gépek között. Kérdezem, mi van a lelkében a tragédia óta. Szikár, pontos mondatokkal válaszol: „Én azt gondolom magamról, hogy egészséges lelkialkatú emberként mentálisan rendben vagyok, talán a hadseregben eltöltött idő miatt jól bírtam a gyűrődést. A vörösiszap-ömlés után három hónapig önkéntes voltam a Vöröskeresztnél, most ne számoljuk az első két hónapot, amikor az ember a saját házánál merte az iszapot és menteni próbálta azt, amit nem lehetett, meg dühöngött a különböző lakossági fórumokon. Aztán szépen lassan elindult újra az élet. Megjelent az állam, az újjáépítési központtal, elkezdődtek a házzal kapcsolatos ügyvédi munkák. Februárban a devecseri önkormányzat megkért, hogy menjek át hozzájuk, ott segítsek. Azóta én intézem a bontásokkal kapcsolatos ügyeket, sok a rohangálnivaló. Az érzelmeim változnak, mint az időjárás. Nagyon sok függ a külső tényezőktől, de most, a végén azt mondom, hogy öröm és hála van bennem, elégedett vagyok.”

Konkoly József fejében rend van, a Katolikus Karitász munkájáról is sallangmentesen beszél: – A szervezet a katasztrófa másnapján már itt volt, élelmiszert, takarítószereket, ruhákat adtak. A károsultakat különböző segítő szervezetek karolták fel. Én is segítettem az egyiknek. Egyébként római katolikus vagyok, de ha nem lennék az, akkor is segítettem volna. Ezt az új házat is megszenteltetem. Ehhez semmi köze a katasztrófának, engem így neveltek, voltam elsőáldozó, bérmálkoztam. Ezt a véletlennek tűnő találkozásomat a segítő szervezettel a sors hozta, vagy a Jóisten. Ő sok mindent úgy tesz, hogy nem is tudunk róla. Csak a végén derül ki, hogy próbára tesz-e minket vagy jót tesz velünk.

Amikor a Koós Károly Egyesülés elkészítette az első terveket, megmutatták nekünk, akkor én egy régi bakonyaljai tornácos házat néztem ki magamnak, azt úgy nem lehetett itt felépíteni, és a Makovecz Imre-féle iroda építésze, a szintén országos hírű Túri Attila minden részletet velem megbeszélve, áttervezte azt a házat olyanra, amilyenre én szerettem volna. Ez a ház minden szempontból olyan lett, amilyet én akartam. Természetesen nem lehetett teljesen szabadjára engedni a vágyaimat, de az adott keretek között mindenkinek közülünk megvolt a mozgástere. Ha valaki nem szeretett bele a házába építkezés közben itt, akkor az mentálisan sérült.

A karitásztól még kapok egy melléképületet, de bebútorozták a házat, az összes háztartási eszközt nekik köszönhetem. Darabonként is mondhatom, a hálószobabútortól kezdve a lányom íróasztaláig, a szőnyegek, függönyök, ablakpárkány-borító, még a szúnyogháló is. Az összes gépet, ami egy ház működéséhez kell, beleértve a hegesztőgépet is. Az életünkhöz tartozó millió apró dolog, ami ahhoz kell, hogy az ember jól érezze magát az otthonában – ezeket mind megkaphattam. Kétmillió forint értékben támogat a Katolikus Karitász.

Arra kérem, ne arról beszéljünk, ami volt, hanem arról, ami lesz. „Azt úgy nem lehet” –, húzza össze szemét Konkoly József, múlt nélkül nincs jövő.

– Amikor jött a vörösiszap, az utca elején álltunk, szörnyülködve néztük, azt sem tudtuk, mi lesz velünk, a házainkba visszamenni nem lehetett, mert ott volt ez a gyilkos, lúgos iszap. Az első éjszaka a honvédség jött segíteni, aztán a következő napokban az ország minden részéről jöttek az emberek. És gyorsan megjelentek a különböző karitatív szervezetek is. Idesereglettek a jó emberek, akiknek természetes, hogy segítenek másokon. Az emberek mindennapi életét támogatták, nemcsak anyagi javakkal, hanem akárcsak azzal is, hogy bementek hozzájuk, meghallgatták és megvigasztalták őket. Remélem, majd itt, Devecserben is lesz olyan társaság, hogy ha az országban bárhol bekövetkezik hasonló tragédia, akkor az a kisbusz, amit a város az adományokból vásárolt, tele lesz emberrel, és mi megyünk segíteni.

 

Fotó: Dippold Pál