Dél keresztjei

Májusban választások voltak Szerbiában, s bár az ottani a leglogikusabb szisztémának tetszik Európában (egyszerre választottak országgyűlési, tartományi és helyhatósági képviselőket, sőt államelnököt is), a hírek urnacsalásokról, tízezerszámra elsikkasztott szavazatokról szóltak. Érintette ez az ottani magyarságot is, de aztán ez az őshonos közösség sem maradt demokratikus képviselet nélkül. Pásztor István, a Vajdasági Magyarok Szövetségének elnöke köztársasági szinten a Boris Tadiƒ által fémjelzett koalíció kormányzásában bízik, máskülönben szerinte Szerbia egy hosszan tartó politikai instabilitás időszakába léphet, s ez a magyarok számára katasztrofális következményekkel járhat.



Miközben délről gyakorta érkeztek hírek magyarverésekről, hozzászokhattunk, hogy a magas politika szintjén kevesebb a konfliktus, mint a szlovák és a román állammal: a belgrádi hivatalosságok semmilyen akadályt nem gördítettek például a kettős állampolgárság felvétele elé. A felszíni nyugalom ára azonban a magyarság történelmi sérelmeinek szőnyeg alá söprése. Bácska elcsatolása után a magyarság lélekszáma az atrocitások, a kivándorlás és az öngyilkosságok miatt a felére csappant, a leszámolásoknak az etnikai mellett vallásháborús színezete is volt, ám még a magyar közvélemény is jobbára csak a „hideg napokról”, azaz a magyar hadsereg bűneiről tud.

Amikor tehát Budapesten Dél keresztje – Trianon árnyékában címmel megemlékeztek a délvidéki tragédiáról, nemzeti történelmünknek erről az agyonhallgatott eseménysoráról, nemcsak a feledés ellen, hanem a túlélés érdekében is felvették a küzdelmet. Bicskei Flóra, Bicskei István és Dóczy Péter adták elő az Aranytíz Művelődési Központban Kányádi Sándor, Wass Albert, Szilágyi Domokos, Teleki Júlia, Andrássy Attila, Bogdán József és Siposhegyi Péter írásait – én mégis egy másik fontos tanút idézek meg e tárgyban. Cseres Tibor regényíró, az Írószövetség valahai elnöke 1964-ben jelentette meg Hideg napok című regényét, amelyből nemcsak agyonjátszott filmet forgattak, de lefordították angol, francia, horvát, lengyel, német, orosz, román és természetesen szerb nyelvre is. Egészen más volt a helyzet a Vérbosszú Bácskában című Cseres-opusszal, amelyet az író a titói partizánok magyarirtásáról írt. Utólag nehéz kibogozni, hogy Cseres ezt a művet a szemrehányások hatására alkotta-e meg, de nem lehet eléggé csodálkozni a naivitásán, amikor meglepődött, hogy ezért a másik könyvéért nem kapkodnak a műfordítók.

Néhány éve volt szerencsém zsűrizni a lakiteleki dokumentumfilm-fesztivál pályaműveit, és ezek közül több is foglalkozott a délvidéki magyar tragédiával. Megrázó élmény volt szembesülni a szenvtelenül vagy épp még mindig könnyező szemekkel előadott sorsokkal, családi tragédiákkal. Kínoztak és halomra öltek katonát és civilt, parasztot és papot, művészt és tanítót, nőt és férfit, felnőttet és gyermeket – bírósági eljárás nélkül, tömegesen, csak azért, mert magyarok. A megtorlás logikája a megelőző háború borzalmain – így a „hideg napok” eseményein is – nagyságrenddel túltett. A magyar állam annak idején kiszolgáltatta Jugoszláviának az újvidéki vérengzés tetteseit sebesen ki is végezték mindet. Ám a szerbek részéről azóta sem bocsánatkérés, sem rehabilitáció nincsen – viszont időnként ledöntik az áldozatok emlékművét. Márpedig megbocsátani csak annak lehet, aki megbánta a bűneit. Különben soha nem tudja letenni a Dél a keresztjét.