Roska Tamás ekkor már hatalmas léptekkel haladt az érzékelő számítógépek kutatása terén, melyek alapeleme az általa kifejlesztett szupercsip. Ebben az eszközben a legnagyszerűbb az érzékelést – és ezen belül a látás idegrendszeri kapcsolatát – kutató alkalmazás. Szinte evangéliumi jelentése van, hogy a katolikus professzor munkássága nyomán a fogyatékkal élők egy része új kapcsolatba kerülhetett a világgal.
Roska Tamás professzor – vagy ahogy 1997 óta a Pázmány mérnöki karán nevezték: a „dékán úr” – nem csupán egy egyetemi fakultást, hanem új iskolát hozott létre. Tisztességével, tisztelettudó közelségével és megalapozott hitével volt jel számunkra. Úgy volt a kiválóság elkötelezettje, és úgy élt egyszerű életet, hogy a kivagyiság még csak meg sem kísértette. Tanártárs vagy hallgató, műszaki dolgozó vagy egyetemi lelkész egyaránt csak a legnemesebbet tanulhatta tőle és élhette meg a társaságában. Személye hivatkozási alappá vált.
A sok és a színvonalas munka híve volt. Tanította és művelte, hogy magas színvonalú eredmény csak kellő szellemi ráfordítással, sok csenddel és elmélyüléssel érhető el. Példát és mintát adott azzal, hogy órái egypercnyi csenddel kezdődtek. Tudományos szervező tevékenysége kapcsolatokat hozott létre a természettudományok, a matematika, az idegtudományok és a nyelvészet között. Hiteles ember volt. Katolikus hite, az egyházat szerető szolgálata, naprakész teológiai és filozófiai ismeretei egyaránt kiemelkedővé tették.
Az egyetem új karának új épületében a kápolna, az előadóterem és a laboratórium nem egymás mellé sorolt helyiségek voltak, hanem a kápolna volt a központ. És Roska Tamás pontosan tudta, hogy ott ő csak névleg viseli a dékáni címet. Mert a legfényesebb dékáni lánc annak a Jézus Krisztusnak jár ki, aki őt boldog férjjé és családapává, tudományának kimagasló művelőjévé, sokunk atyai barátjává tette.
