A kultúra nem valami elszigetelt személynek, hanem az egész emberi közösségnek a java. Éppen ezért a kultúrának jelentős része, valamiképpen a megalapozása a párbeszéd. A párbeszéd folyhat pusztán az emberi együttélés szintjén; de lehet olyan párbeszéd is, ahol a teremtő és megváltó Isten szava meg az emberi szó átjárja és mélyen befolyásolja egymást. XVI. Benedek pápa nyomán most ilyen összefüggésben szemlélődünk decemberi általános imaszándékunkról. 2006. január 8-án, Urunk megkeresztelkedésének ünnepén a pápa a Sixtus-kápolnában keresztelt. A szertartásról elmélkedve elmondta, hogy a szentségi párbeszédek és a szimbólumok lelkünkbe vésik egész életünk értelmét és rendeltetését. Mindjárt a bemutatkozáskor Isten egyházától a keresztséget kérjük, Krisztussal való közösséget, tehát életet, életteljességet. Miután megtörtént a keresztvíz megáldása, újabb párbeszéd folyik. A keresztség adomány, életajándék, amelyet elfogadunk, hogy aztán majd éljük is. Igent mondunk az életre, viszont nemet mindarra, ami ezzel az élettel összeférhetetlen. Egész pontosan kimondunk három nemet és három igent.
– Ellene mondok a bűnnek, hogy Isten gyermekeinek szabadságában élhessek.
– Ellene mondok a gonoszság csábításának, hogy a bűn uralma alá ne kerüljek.
– Ellene mondok a Sátánnak, aki a bűn szerzője és fejedelme.
A régi egyházban egyetlen kifejezéssel a „pompa diaboli”-nak mondtak ellene. Ezt a kifejezést akkor könnyen értették. Az ördög pompája az élet bőségét jelentette, ahogy azt a pogány világ ígérte: önkényes engedékenység, ki-ki élvezze tetszése szerint az élet javait. Valójában halálos „antikultúra” volt ez. Legvadabb megnyilvánulásai közé tartoztak a Colosseumban vagy Néró császár kertjeiben rendezett cirkuszi játékok, ahol a közönség szórakoztatására élő embereket fáklyaként égettek el vagy vadállatok elé dobtak. Korunkban is tombol a halál kultúrája: kábítószer, csalás, nemi erőszak, emberkereskedelem – mindez hűség, tisztelet, szeretet helyett. Amit életbőségnek mondanak, az valójában a halál, a pusztítás tombolása. Következik három igen.
– Igen, hiszek az élő Istenben, az Atyában, a teremtő Szellemben, aki létet és értelmet ad a kozmosznak és életünknek.
– Hiszek Krisztusban, aki az isteni rejtettségből közénk jött, emberi névvel, arccal, szavakkal, testtel és vérrel; konkrét Isten, aki életet ad, és megmutatja életünk útját.
– Hiszem az egyházi közösséget, amelyben az isteni Lélek az életelv, Krisztus pedig a látható élő Isten, aki életet ad, és megmutatja életünk útját.
A hármas egy Isten arca, az általa ajándékozott életkultúra konkrét tartalma, amelyre igent mondok, a bibliai tíz parancsban fejeződik ki; részben tiltó megfogalmazásai mellett is megannyi nagy igen: arra, hogy életünk értelme Isten (I. II. III.), a családra (IV.), az életre (V.), a felelős szerelemre (VI.), az igazságosságra, a felelősségre, a közösségvállalásra (VII.), az igazságra és igazmondásra (VIII.), a mások és javaik, tulajdonuk iránti tiszteletre. Mindez igen a valóban élő életre, és nem az élet ürügyével jelentkező halálos támadásra. A keresztséget a szavakkal együtt dolgok, történések is alkotják: keresztvetés (védőpajzs), víz (új élet Krisztusban), olaj (erő, egészség, szépség), fehér ruha (a szépség kultúrája), gyertyafény (az élet és a történelem sötétjében tündöklő igazság). „Kedves Testvéreim! Mondjunk ma köszönetet az Úrnak! Isten nem rejtőzik el áthatolhatatlan misztérium felhői mögé, hanem megnyitja az egeket, megmutatja önmagát, szól hozzánk, velünk van. Velünk él, és vezet bennünket életutunkon.”
Missziós szándék:
Hogy a keresztények, főleg a missziós országokban, a testvériség konkrét gesztusai által mutassák meg, hogy a betlehemi barlangban született Kisded a világ fénylő reménysége. „Üdvözítőnk megszületett a világban!” Karácsonykor a keresztény templomokban majdnem kétezer éve felhangzik ez a bejelentés. „De a harmadik évezred embere számára egy »Üdvözítőnek« van még értéke és értelme? Annak az embernek, aki eljutott a Holdra és a Marsra, aki arra készül, hogy meghódítsa a világmindenséget, aki korlátok nélkül kutatja a természet titkait, akinek sikerült megfejtenie a genom csodálatos kódjait. Annak az embernek, aki feltalálta az interaktív érintkezést, aki az internet virtuális óceánján hajókázik. Kell-e ennek az embernek Üdvözítő?” 2006-os karácsonyi beszédében tette fel XVI. Benedek pápa ezeket a kérdéseket. A hatalmas és bonyolult földi közösségből egy kis globális falut csinálunk; benne nincs helye az Üdvözítőnek! Így tűnik; de nem egészen így van. A bőség és a féktelen fogyasztás világában emberek halnak éhen, halnak bele betegségbe és szegénységbe. Rabszolgaság, kihasználás, faji és vallási gyűlölet, politikai elnyomás jellemzi emberi együttélésünket – és sok minden egyéb. Hogyan segítsünk az álpróféták és más felelőtlenek áldozatain, és például azokon, akik öngyilkossággal „zengik az élet himnuszát”? Karácsonykor újra megéljük, hogy a minden embert megvilágosító igazi Világosság belép világunkba, hogy az Ige hús-emberré lesz, és felveri köztünk a sátorát (Jn 1,9.14.). Annak, aki befogadja, képességet ad arra, hogy Isten gyermekévé legyen. – Az ember ma is az, aki eddig is mindig volt: a jó és a gonosz, az élet és a halál között feszülő szabadság. Ez az ember bonyolult lényének legbenseje, a szíve; itt mindig szüksége van megmentésre és Üdvözítőre. Az imaszándék tudatosítja bennünk a saját európai világunk jelen helyzetét, de ugyanígy más világrészekét, a missziós országokét is, és az ott élő emberek, közösségek gondjait, szétesettségét, felemelkedési lehetőségét. Tárjuk ki magunkat – ragaszkodásban, vágyakban, elhatározásokban, kérésben; egyszóval: állandó imában – mennyei Atyánk felé, aki úgy és annyira szeret, hogy egyszülött Fiát a világ Üdvözítőjeként hozzánk, közénk küldi, egyszerűségben, szegénységben, kiszolgáltatott áldozatként a kezünkbe adja, hogy az ő istenemberi gazdagsága minket jó emberekké tegyen, üdvözítsen – a XXI. század csodálatosan és pokolian bonyolult világában is.
