Minden művészet annyit ér, amennyit mozdítani tud egy határhelyzetbe került lelken. Kegyetlen mérce ez, de sokan vallják az igazságát. Persze nem mindegy, milyen irányba lök az adott mű az adott pillanatban, s itt mutatkozik meg a művészet – ezen belül is talán a legtestetlenebb ág, a zene – misztériummal felérő hatalma: fölemelhet vagy letaszíthat. Sokan már ennyivel is beérnék a popkultúra csömört okozó áradásában: mindegy, mi ér, csak legyen hozzá közöm. Marcel Duchamp műtárgyként kiállított vécécsészéje óta provokációnak nevezzük az ilyesmit, s akadnak számosan, akik így tekintenek a rock különböző válfajaira is, különösen a metálzenére. Gyors egymásutánban három film is kijött a közelmúltban, amely ennek a különös szubkultúrának a viszonyaival foglalkozik, hol botrányos, hol kedélyes, hol drámai hangnemben, ám rendre kizárólag a felnőtt nézőket megszólítva.
Minden idők legbalhésabb zenekara, a 80-as évek Amerikájában alakult Mötley Crüe pályafutása régóta mozivászonra kívánkozott már: nem csupán a rendhagyó pályaív vagy az elképesztő sztorik, hanem a bandatagok önfeledt őrülettel vegyes személyes tragédiái miatt is. A sokszor átírt forgatókönyv mégis egy évtizedet hánykolódott Hollywood produkciós bugyraiban, hogy végül The dirt (A mocsok) címmel a Netflix gyártson belőle nagyjátékfilmet, Jeff Tremaine rendezésében. A zenekar tagjainak közös önéletrajzi regényéből készült adaptáció nem szemérmeskedik: kendőzetlenül megmutatja a hírnévre és szabados életre éhes fiatal zenészek kicsapongásait, s a játékidő derekára tulajdonképpen ebbe is fullad bele. A polgárpukkasztó epizódok mellett eleinte még részünk lehet a csapat alakulását ábrázoló jelenetekből is, majd a fókusz teljesen átkerül a provokációra: hőseink (akiket a fiatal színészek nagy lendülettel, tehetségesen alakítanak) rárepülnek mindenre, ami mozog, legyen az alkohol, tudatmódosító szer vagy éppen a szebbik nem felkínálkozó képviselője. Egy idő után kényelmetlen nézni az egymásra halmozott, mind céltalanabb csínytevéseket, s filmünk emiatt akkor sem tud talajt fogni, amikor komorabb pillanatok érkeznek. A fékevesztett bulizásban ugyanis az egyik bandatag halálos balesetet okoz, majd beteg kislányát kénytelen eltemetni; a másik drogtúladagolás okozta halálból jön vissza; a harmadik pedig fokozatos bénulással járó gerincbetegséggel küzd. Egyik sem épp ideális tényező egy zenei karrierhez, ám Tremaine filmjében a legkevesebb szó pont erről esik: a The dirt ahelyett, hogy hősei lelkébe tekintett volna, megelégedett a botrányoktól szabdalt felszínnel.
Skandináv abszurditással keveri, s ezért jobban megérteti témáját a Heavy túra, melyben egy visszahúzódó fiatal srác álmodik nagyot, hogy a lélekölő takarítói munkát odahagyva világsztár legyen a zenekarával, és elnyerhesse a sarki virágboltot vezető lány szívét. A Juuso Laatio–Jukka Vidgren rendezőpáros remekül pellengérezi ki a skandináv jólétben élő kispolgárság és a hobbiként űzött zúzós-hörgős black metal közti feszültséget, s voltaképpen ez az egyébként meglehetősen egyszerű történet hajtóereje. No és a karakterek, melyek a maguk ütődött módján éppúgy beleillenek ebbe a körzővel-vonalzóval rajzolt társadalomba, mint a Volvót vásároló, kínos akkurátussággal füvet nyíró és frusztrációit méregdrága pszichológussal lecsendesítő középosztály. Akad itt villámkezű gitáros (civilben hentes) és autisztikus tüneteket mutató basszusgitáros (aki egy személyben névadó, valamint főideológus is – ő könyvtárosként dolgozik). A botcsinálta dobos lelkesedik mindenért, ami végre kimozdíthatná a poros kisvárosi életből, az énekes pedig imádott zenéjén keresztül bizarr barátságot köt a helyi elmegyógyintézet egyik különösen veszélyesnek ítélt lakójával. A nagy cél tehát a világhírnév, de legalábbis a sarki kocsma színpada, így alaposan meglepődik a csapat, amikor groteszk véletlenek révén egyszer csak meghívást kap egy norvég metálfesztiválra. Azaz mégsem, de a kisváros ekkorra már felbolydul, és az addig lesajnált kívülállók hirtelen megbecsült honpolgárokká válnak. A cselekmény innentől egyre abszurdabb kanyarokat vesz, míg megérkezünk a jólesően biztonságos hepiendig, amit csupán a nagyszínpad hátterében felfüggesztett fordított keresztek látványa zavar meg. De csak egy pillanatra – aztán rájövünk, hogy ez az egész díszlet csupán. S a közönséggel kedélyesen együtt csápoló producert látva arról is megbizonyosodunk, hogy a sokkoló külsőségek mögött merő üzleti érdek húzódik meg.
Ha valamit, a metál körül folyton ott settenkedő sátánizmust véresen komolyan veszi A sötétség gyermekei (Lords of chaos), amely a norvég Mayhem együttes koromsötét tragédiákkal kísért történetének ered a nyomába. A rituális (ön)gyilkosságokkal és hírhedt templomgyújtogatásokkal tűzdelt históriáról íródott könyv megfilmesítését Jonas Åkerlund, a műfajban jártas rutinos kliprendező vállalta, az elkészült film pedig felzaklató naturalizmusa miatt kizárólag erős gyomrú nézőknek ajánlható. Megismerkedünk Øystein Aarseth-tel, művésznevén Euronymusszal (Rory Culkin, a gyerekszínészként komoly karriert befutott Macaulay Culkin öccse), aki szeretne kitörni a hétköznapok fásult egykedvűségéből, és ehhez jó ürügy számára egy minden szabályt felforgató metálzenekar. Játéknak indul a dolog, de gyorsan elfajul, s mikor már azt hinnénk, nincs lejjebb, felbukkan Kristian Vikernes, azaz Varg (Emory Cohen), aki egyfajta bizarr megfelelési kényszertől hajtva új szintre emeli a fékevesztett tombolást. Ekkor már nem számít sem a zene, sem az érvényesülés és a meggazdagodás zenészéletrajzok szerint szabályosnak mondható vágya: szereplőink borzalmas bűncselekményeket követnek el, megdöbbentő kegyetlenséggel. A miértekre pedig az egyre sűrűsödő erőszak közepette sincs felelet. Lehetne ez akár a film erénye is, ám Åkerlund nem árnyalja figuráit, nem helyezi őket társadalmi-kulturális kontextusba, csupán a tényeket sorolja, gyakran a rendőrségi jegyzőkönyvek rideg szenvtelenségével.
Legyen bár önterápiás, felemelő vagy romba döntő, a művészet valamiképpen a lélek gyümölcse. Hogy miféle együttállások szülik meg, az kifürkészhetetlen – még ha olyan extremitásról van is szó (mint esetünkben), amit zene helyett gyakran zajnak érzünk. Imént tárgyalt filmjeink szokatlanul gyorsan elfeledkeznek zenéjükről, ám alig adnak helyette más kapaszkodót, mi pedig csak találgatunk: mi állhat e bestiális rémtettek hátterében? Talán a hűvös éghajlat? Talán évszázados elfojtások vagy torz ideológiák? Talán a skandináv jólét közmondásos materializmusa? A válasz elmarad, csupán néma sikolyokat látunk – szánni való lelkek infernális mélységből szóló segélykiáltásait. Tetteik mélységesen elítélendők, ők maguk azonban irgalomra szorulnak.
