Példa erre Szalézi Szent Ferenc. Nem véletlenül nevezte egyik kortársa jámbor humanistának. Napjaink keresztény költője találóan írja imádság-versében: hogy ne tévesszem össze határaimat / végtelenségeddel / lehetetlenségeim / lehetőségeiddel (…) / küldd el / add meg / szabadságom (Dobai Lili). A neves Bremond „misztikus invázióról” értekezik. De itt vannak Szalézi Szent Ferenc tanítványai és még vagy száz kiváló személyiség. A szalézi szent szeretet (melynek legbensőbb forrása a korábbi Szent Bernát-i) járja majd át a XIX. században Don Bosco művét). Ez az „emelkedettség” nem jelentett problémátlanságot – problémát a gallikanizmus okozott. A politikai gallikanizmus a szentszék és a nemzeti egyház közötti kapcsolatot az állam ellenőrzése alá akarja vonni, fenntartja a püspökök kinevezési jogát és a pápai megnyilatkozások kihirdetésének engedélyezését. 1614-ben Richelieu azt mondja a francia egyházról: „Annyira megfosztották régi fényétől, hogy fölismerhetetlen.” A királyi udvar részére nyugdíjkasszává vált egyházi javadalmak, a világi papság erkölcstelen élete, tudatlansága csupán néhány diagnózisa az egyházat gyötrő betegségeknek. Végül – a király, a parlament halogatása ellenére – sikerült elfogadtatni a tridenti zsinat reformdöntéseit, amelyek így „hivatalosan szükségessé váltak”. A reformfeladatok elvégzésében kiemelkedő volt néhány szent életű pap áldozatos munkája. A politikai és egyházpolitikai ütközetek „hangulatában” a kor szemével kell látni, hogyan alakult az új papi arculat. A reformszemináriumok nevelése a lelkipásztori ténykedést Krisztus földi életének munkájához társította. A megújult papi lelkiség két célra irányult: a határozottságra és a szegény nép tanítására, gondozására. Pierre de Berulle, a fiatal humanista pap oratoriánus társasága elhatározta, hogy rehabilitálja a papságot, a papi eszményt a keresztények előtt, mivel közülük sokan megvetették az egyháziakat magatartásuk miatt. Mély kultúra, lelkiség jellemezze a papot – hirdette Berulle, mert ez az igazi fegyvere.
A népoktatás gondolata foglalkoztatta De la Salle Jánost, az 1680-ban doktorált, reimsi születésű papot, aki egy évvel korábban iskolát nyitott unokahúgával szegények gyermekei részére. Magas szinten elsajátított tudománya a biztos alapokat jelentette számára; annak fölismerését, hogy a pedagógia „szép házát” csak biztos ismerettel, lelki elmélyüléssel lehetséges fölépíteni. Tanítókból kis közösséget szervezett, létrehozta az ingyenes keresztény oktatás testvéreinek társulatát, az iskolatestvéreket. Búcsút intett kanonoki állásának, családi örökségét szétosztotta a rászorulóknak, és teljesen a társulatnak élt. Champagne környékén néhány iskolát nyitott, ez lett a szervezeti fölépítés kezdete. Megírta a társulati szabályzatot. Tizenketten tettek ideiglenes fogadalmat, és képezték a tanítókat a falusi iskoláknak. A tanítók civilek voltak, mintegy előjelzésül, hogy a társadalmi vállalkozások egyre sürgetőbbé teszik az oktatáslemaradás pótlását. Nem egészen száz esztendővel korábban Rómában, a hírhedt Trastevere szegénynegyedében José Calasanza, vagyis Kalazanci József létrehozta az első, hétköznap is működő ingyenes iskolát.
A gyermekségről és a gyermekről alkotott fogalom XVII. századi változása és a nevelés történetében az első, részletesen kimunkált pedagógiai rendszer Comenius nevéhez fűződik. Pedagógiája nem csupán a múlthoz kötődött, hanem a jövő perspektíváit is felvázolta. Több illemkönyv jelent meg, mindegyik a gyermek erkölcsi védelmét, a káros hatások megelőzését szorgalmazta.
Amit De la Salle János az iméntiek nyomán megtanulhatott: az oratoriánusok gyermekfogalma, a gyermekkor megítélésében történt változás. Ez pedig: a gyermek természete szerint ártatlan, jó: „Isten teremtményei vagyunk, nincs okunk azt hinni, hogy természetünk rossz.” Lényeges a gyermekben rejlő értékek felszínre hozása, a tanítványok nagyobb szabadságának biztosítása.
A tekintélyt és a szeretetet ötvöző nevelés elve János pedagógiájában is jelen volt. Pap, nevelő és gyermek szeretetköteléke nem hiányozhat, mint ahogyan a szülő és a gyermek közötti sem. Iskoláiban tanították a klasszikus nyelveket, az adott ország irodalmát és a természettudományokat is. Puskely Mária írja, hogy De la Salle János „különös figyelmet fordított a tanítótestület képzésére. S mindezt bele tudta ágyazni a keresztény világképbe. Megadatott neki a szentek jellemző szintézisteremtő látás-ajándéka.” A kor janzenista szigorúságát, a „csöpögős jámborságot”, a kvietizmus jegyében virágzó misztikát – amely szerint a teljes passzivitás állapotában kell hagyni Istent működni és őt szeretni, függetlenül a kárhozattól vagy az örök boldogságtól – nem vette tudomásul.
Nem volt könnyű az élete megannyi új elgondolás, szándék, tett érdemében sem. Sokszor támadták, Párizs bíborosával elhitették, hogy alkalmatlan kongregációja vezetésére. A testvérek határozott fellépése mentette meg a helyzetet. Mindent átgondolt, mielőtt cselekedett, gyalog járta az országot, s közben a magányt kereste. Tett és szemlélődés – micsoda feszültséggel járt! Pedig korunk papságképéből sem hiányozhat. És annak alapos megfontolása, amit így hagyott az utókorra: Nagy ajándékot kaptatok Istentől, amikor arra a hivatásra választott, hogy gyermekeket tanítsatok a vallás szellemében. A gondjaitokra bízott gyerekek érezzék-lássák cselekedeteitekben, hogy Isten szolgái vagytok, nem színlelt szeretetben, hanem őszinte elmélyülésben. Ne feledjétek: nem csupán Isten szolgái vagytok, hanem Jézus Krisztuséi és az egyházéi is.
Napjaink megújulni szándékozó pedagógiája ne feledkezzék meg De la Salle Szent János irodalmi műveiről sem, és arról a közvetlenségről, amely a világ rideg „zárkájában” megnyílt ajtó.
1719-ben halt meg, 1900-ban avatták szentté. Annak a századnak a tavaszán, amelyet a gyermek és a család – az élet – századának szánt az egyház.
