Csöndes adventi imaiskola Pilinszky Jánossal

A decemberrel kézen fogva érkező adventet várva most is a szeretett Pilinszky kimeríthetetlen életművéhez fordultam. Naplóit és esszéit lapozgatva mindig újra és újra meglep, hogy olyan jó megpihenni ezekben a jól ismert szövegekben. És egy nagy, vívódó lélek társaságában időzni, aki annyira vágyott az imára és Isten közelségére.
Naplói tele vannak a vággyal: „szakadatlan imádság”, „imádkozni kell szüntelenül”; „állandóan imában élni”. Azt mondja: „Az ima a legtisztább »létsík«. Nem kíván mások számára is lenni: önmagában hordja realitását. Az ima a puszta létből a tiszta létbe emel.”
Újra és újra be akarok lépni e „legtisztább létsíkba”, az imádság terébe. Oly könnyű eltévedni. Lépteim, a hétköznapok feladatai, gondjai, a küszködések, vágyak, szeretetből fakadó kötelességek ezerfelé vonnak, szétszakítanak. Pilinszky szavaival: „Tévelygő szívünk legtöbb esetben egyszerre szeretné a tékozló fiú kétféle útját megjárni. Úgy elkódorogni hazulról, hogy az hazatérésnek tűnjék az atya szemében.” Elkódorgok, távolodom, miközben közeledni szeretnék. „A csöndességben és a nyugalomban halad előre az istenfélő lélek, ott tanulja meg mind­azt, ami az írásokban rejtőzik: ott akad rá a könnyek patakjára, amelyben éjszakánként megmosdik és megtisztul; hogy teremtőjével mind bizalmasabb kapcsolatba kerüljön: ahogy egyre jobban elszakad a világi zenebonától” – olvasom a Krisztus követésében. A költő egyik publicisztikai írásában pedig: „…az Evangélium tanácsa, hogy Istent rejtekben kell felkeresnünk. Ami nyilvánvalóan nem csak a szoba rejtekét, a világ zaja elől való elrejtezést jelenti, de még inkább azt a csöndet, ami mindennél beszédesebb, ha egyszer sikerült a jelenségek mögé rejtezve Isten közelébe férkőznünk.”
A csöndbe való belépés erőfeszítést igényel, és lemondást. De „nincs más gazdagodás, mint a lemondás” – szól Pilinszky. Egy ismeretlen kar­th­auzi szerzetes így figyelmeztet: „Soha ne feledkezzünk meg a zsoltárok realizmusáról: imádságunk küszködéseink, szeretetünk és tényleges szenvedésünk szerény és konkrét körülményei között nyílik meg a világmindenségre, nem pedig egy olyan képzeletbeli világban, ahol könnyűszerrel csillaggá emelkedhetünk.”
Van, hogy kilátástalanul hosszú ideig nem látom a napot; úgy érzem, Isten távol van. S a sűrű, sötét éjszakában nehéz mégis bízva tudni, hogy éppen az éjszaka és a sötétség legmélyén van a találkozás legbiztosabb helye. A költő naplójában a legsürgetőbb feladatként jelöli meg: „mind mélyebbre szállva »Isten távollétébe« – minél közelebb kerülni hozzá.” És fohászkodik: „Engedd, Istenem, hogy javamra, s minden erőmmel tudjam ezt szolgálni, s kérlek, gondviselő kezeddel súlyosan figyelmeztess, ha vétenék vagy tévednék örök céljaiddal szemben.”
Hát miféle éjszaka ez, amiben botladozom? Valóban Isten távolléte? Talán én szöktem el tőle és feledkeztem el arról, hogy a tenyerén hordoz szüntelen. „A jó ima mindig megtérés, mindig a hazatalálás csodája.” Amikor sikerül belépni az ima csöndjébe, ráébredek, hogy a sötétség valójában nem Isten távolléte, hanem a legszorosabb közelség. Szárnysötét – ahogy Weöres Sándor híres egysorosa mondja. Hiszen „benne élünk, mozgunk és vagyunk”. Hozzá simulok az imában és a csöndben, s eszembe jutnak a zsoltáros oly sokszor ismételt szavai a szárnyak árnyékának oltalmáról. Hogy ott nyerünk oltalmat és ott találunk menedéket az ő szárnyai árnyékában. Ebben az oltalomban örvendezhetünk, bízhatunk, semmitől nem lehet félnünk többé. Nincs más biztos menedék.
A csöndben Isten jelenléte megszólal. Örökké vágyik hallani ezt a csendet, aki egyszer hallotta. A rejtőzködő Isten (Iz 45,15), a fátyollal borított Isten megmutatja arcát. „Visszafogad az ősi rend.” Az idő kitágul, nem percekben mérődik többé. Az örökkévalóság lüktet. Itt elcsitul a fájdalom, elhallgatnak a nyugtalan kérdések. Itt csak béke van. Tudom, hogy igaz, amit Pilinszky ír, hogy „a szenvedés a meghívónk” az Atyához. Hogy „nem szabad megfutni a szenvedéstől”, mert az „az Istennel való találkozás senkiföldje”. Csak a találkozás a lényeges. „Ha sebet üt rajtad, majd be is kötözi, ha szétzúz is, meggyógyít a keze” (Jób 5,18). Csak soha el ne hagyj. Zárj karodba, ne engedj elkódorogni. „Megtapasztaltalak, Istenem, örökké közeledben kívánok maradni. Örökké útban akarok lenni feléd.” Ez megint két mondat a naplóból. A költő saját megküzdött életével arra tanít, hogy az atyai ház felé vezető úton soha nem lehet megállni. Az ismeretlen karthauzi szavai így rímelnek erre: „Az imádságban élt élet vég nélküli túlemelkedést kíván: sehol sem szabad megvetnünk a lábunkat, és szomjaznunk kell a végtelenre.”
Az éjszaka és a sötétség legmélyén van Isten és ember találkozásának legbiztosabb helye. Az advent igazolja ezt. A sötétség egyre mélyül, és amikor a leghosszabb lesz az éjszaka, a sötétség mélypontján föllobban a fény és fölzeng majd az angyalok éneke. „Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben” (Jn 8,12) – mondja az Úr. Az imádság a lélek lélegzetvétele, szünet nélkül szüksége van rá a léleknek. A szakadatlan imádság Krisztus követésének biztos módja.
Segítse az ima csöndjébe való belépést idei adventünk kezdetén is Pilinszky János imája: „Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben. Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke. (…) Add, hogy imámban ne kérjek semmit, de annál inkább hallhassalak és hallgassalak Téged.” Ámen.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..