Mikor megmondtam neki, hogy apáca akarok lenni, azt kérte, jelentkezzek az angolkisasszonyokhoz, mert „az olyan világi rend”. De én az örökimádó nővérekhez szerettem volna belépni. Három évig beteg voltam a szívemmel, majd a tanítóképzőbe jelentkeztem. Mivel már elmúltam tizenhét éves, korengedményt kellett kérnem… 1942 augusztusában beiratkozhattam az angolkisasszonyok Irányi utcai tanítóképzőjébe. A Veni Sancte ünnepélyes szentmiséjén úgy imádkoztam: ha az az Isten akarata, hogy ebbe a rendbe jöjjek, akkor gyógyítson meg” – emlékszik a kezdetekre Borzássy Hajnalka nővér, a Congregatio Jesu, a korábban angolkisasszonyoknak nevezett közösség tagja. Az első héten az orvosi vizsgálaton megállapították, hogy a szívbetegségnek semmi nyoma. „Nekem ez isteni útmutatás volt, így 1942. október 6-én beléptem a rendbe. Rájöttem, hogy ez az én utam: komoly lelki életet éltünk. Két évig tartott a jelöltidő, utána 1944 augusztusának végén beöltöztettek a zugligeti anyaházban. Előző este mondtuk egymásnak: „Soha többet nem kell civil ruhában járnunk” – meséli a nővér a rendi élet első emlékeit. Huszonegy fiatal öltötte magára a habitust, de alig öltöztek be, kezdődött az ostrom. Jöttek az oroszok, szerencsére a nővérek közül többen tudtak velük beszélni, a katonák végül is nem mentek be az épületbe, a szenespincében húzták meg magukat. „Húszéves voltam, minket, fiatalokat egy szobában rejtettek el, ahol az ajtó elé egy nagy szekrényt állítottak. Két hétig éheztünk, mert kenyeret nem láttunk, de mindig vidámak voltunk. Utána az oroszok hoztak kenyeret, marharépát meg káposztát, ebből főztünk, mellette népkonyhát tartottunk fönt a környékbelieknek – idézi fel a háború szomorú eseményeit a nővér. A noviciátus végén letették a fogadalmat, majd 1946. szeptember 1-jén kezdődött a tanítás a tanítóképzőben. „Akkor harmadéves képzős voltam, amikor nővérruhában bementem a terembe, az egész osztály felállt. De mondtam nekik, üljenek le, én is diák vagyok. Nagyon jóban voltam az osztálytársaimmal, még most is tartjuk a kapcsolatot. Gyakran kellett helyettesítenem egy-egy megbetegedett nővért az alsóbb osztályokban, így hamar beletanultam a tanításba” – meséli az iskolai éveket a nővér. 1948-ban államosították az iskolát. Az osztályukban öt nővér tanult: hárman az Isteni Szeretet Leányai rendből, és ők ketten, angolkisasszonyok. Új igazgatót kaptak, aki úgy akart „jó pontot” szerezni magának, hogy a szerzetesnövendékeket rá akarta venni, önként maradjanak ki az iskolából. A főnöknő felelősnek érzete magát értük, ezért visszaüzent az igazgatónak: adja írásba, miért kell a tanulmányaik befejezése előtt álló tanítójelölteknek otthagyniuk az iskolát. Természetesen az írás nem érkezett meg, így az öt szerzetes nővér folytathatta tanulmányait, és sikeresen le is vizsgáztak.„Amikor már sejtettük, hogy elvisznek minket, édesanyám szerette volna, ha hazamegyek, de én azt válaszoltam: együtt maradok a többivel, élve vagy halva. 1950. június 18-án éjjel fél 12 körül megjelentek a leponyvázott teherautók. Fél óra alatt csomagolhattuk össze a legszükségesebbeket. Az autón útközben végig imádkoztunk…” – meséli a nővér a szétszóratás szomorú óráit. Másnap kitudódott, hogy deportálták a nővéreket, a hívek és szülők ott imádkoztak és sírtak a Váci utcai kapu előtt. Mikor kiderült, hová vitték őket, a nővérek hozzátartozói csapatostul kimentek Máriabesnyőre, a Salvator-nővérek házába, ahol a nyolcvanszemélyes szálláson négyszáznegyvenen zsúfolódtak össze. Naponta hordták ki kofferral az ennivalót. „A Salvator-nővérek természetesen nem voltak felkészülve ilyen mértékű »vendégfogadásra «, de a fiatalabbak önzetlenül átengedték ágyukat, matracukat az idősebb apácáknak. Mi, fiatalok úgy feküdtünk ott a szalmán, mint a heringek, ha egy megfordult, mindenkinek fordulnia kellett. A közelben lévő kapucinus kolostorba férfi szerzeteseket vittek, így mindennap hallgathattunk szentmisét. A kalocsai nővérek rendjéből egy muzsikus kántortanfolyamot tartott a zenéhez értő nővéreknek, így összhangzattant, karvezetést tanultunk, harmóniumon is gyakoroltunk… Az itt megszerzett tudásnak nagy hasznát vettük a későbbi elhelyezkedésnél.” 1950. szeptember 8-án megjött az állami rendelet, hogy le kell vetni a rendi ruhát, és a tábort feloszlatták. Aki tehette, egyházközségnél helyezkedett el. Hajnalka nővér édesanyja a Statisztikai Hivatalnál telefonközpontosként dolgozott, ami bizalmi állásnak számított, amikor megtudták, hogy apáca lánya van, elküldték az állásából. „Ekkor édesanyámmal lementünk a Tolna megyei Kisdorogra, itt egy székely gazdánál laktunk. Hamarosan kiújult a szívbetegségem, és mivel éppen akkoriban nyílt Pécsett egy otthon beteg nővérek részére, huszonkilenc évesen odaköltöztem. Két év után a pesti Széher úti kórházban kivizsgáltak, aztán minden évben be kellett feküdnöm egy-egy kúrára. Mivel szétszóratásban voltunk, egy ideig mindenki csak egy évre tehetett fogadalmat. Örökfogadalmamat végül 1955-ben, titokban tettem le, zárt ajtók mögött az egyik templomban, a főnöknő jelenlétében. Hálás vagyok Isten kegyelméért, hogy kitarthattam, hogy hűséges maradhattam hivatásomhoz.” 1956-ban Pestszentlőrincen lakott, a nagymamájánál. A Szolidaritás Háziipari Szövetkezetben kapott munkát, amely a Szent Anna plébánia szuterénjében működött. Október 23-án tanúja volt, ahogy az emberek tömött sorokban vonulnak az utcán, és azt skandálják: Minden orosz menjen haza, mienk a szép magyar haza! „Decemberben üzenet jött édesanyámtól, költözzem le hozzájuk vidékre. 24-én érkeztem meg Ajkára, ahol édesanyám új férje fogorvosként dolgozott. Badalik Bertalan püspök úr hamarosan kinevezett kántor-hitoktatónak. Három évig dolgoztam ott. 1959-ben Pestszentlőrincen meghalt a kántor, Somogyi László plébános, gyerekkori hittanárom hívott, én pedig örömmel vállaltam el a megbízatást az akkori „állami telepen”, a Szent László-templomban. Gyermekkórust szerveztem a közeli Vörösmarty úti zenetagozatos iskolába járó gyerekekből, később felnőtt vegyes kórus is alakult. Kézzel kottáztam a darabokat… Az ott töltött tíz év alatt többször is feljelentettek, mert valakinek útjában voltam…” 1968-ban a nővér megbetegedett, leszázalékolták, nyolcszázötven forint nyugdíjat kapott. Ekkor ismét összeköltözött újból özvegyen maradt, a fővárosba visszatért édesanyjával. „1970 után valamelyest enyhült a légkör, és állást kaphattam a vakok iskolájában és diákotthonában. Két év múlva ismét beteg lettem, ekkor úgy próbáltak segíteni rajtam, hogy ketten végeztük a munkát. Hétvégén harmincnál több 6-18 éves fiúra kellett felügyelnem. Megtanítottam őket gombfocizni, sakkozni, egyesek fociztak is. Egyszer jött az egyik kolléganő látogatóba, az igazgatónő elmesélte neki: Van itt nálunk egy apáca, aki csodákat művel a gyerekekkel! Pedig én egyszerűen csak foglalkoztam velük, és nagyon szerettem őket, ezzel azonban olyan eredményeket sikerült elérnem, amire nem is számítottak. Tizenkét évig zongorára és zenére is tanítottam őket, ezen a téren is jól szerepeltek. Nagyon jó volt a kapcsolatom a kollégákkal, megbecsültek anyagilag és erkölcsileg is” – meséli a dolgos hétköznapokról Hajnalka nővér. Az első évek alatt megtanulta a vakírást, később a vakok számára kidolgozott kottát is, és ezzel a tudásával nyolc hónap alatt átdolgozta az egész Szent vagy Uram kíséretet Braille-írásra. Ezzel lehetővé vált, hogy a vak gyerekek is megtanulják az egyházi énekek kíséreteit. A német szakirodalmat lefordította magyarra, a könyvet ki is adták. Munkája nyomán sok régi kottát sikerült „olvashatóvá” tennie a vakok számára. A nyolcvanas évek elején elvégezte a teológia levelező tagozatát, majd a katekétaképzőt, és hitoktatói oklevelet szerzett. „Családi örökségemből létesítettem a Budaligeti Családi és Gyermektábor Alapítványt. Megköszönöm a jó Istennek, hogy ebbe a rendbe vezetett, hálát adok neki, hogy megismertem a vakok világát” – fejezi be kalandos életének felidézését Borzássy Hajnalka.
