Torkollhat-e önfeltáró terápiába egy stand up-műsor? Lehet-e üdvös egy súlyos betegség? Szabad-e viccelni a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokkal? Az itthon még ősz utóján bemutatott Rögtönzött szerelem (The Big Sick) – vigyázat, a magyar cím megtévesztő! – nemhogy bátran vállalja ezeket a szituációkat, de olyan pompásan jön ki belőlük, hogy eszünkbe sem jut butuska romantikus komédiának nevezni. Michael Showalter rendezése nem is az: ízig-vérig valószerű drámával van dolgunk, olyannyira, hogy a saját igaz történetét megíró humorista, Kumail Nanjiani önmagát játssza a főszerepben. A gyors felütés után le is pereg a cselekményről az összes romkom-közhely.
Pedig az első találkozás még a megszokott (és sokszorosan megunt) mozzanatok mentén zajlik: a fiú (Nanjiani) produkálja magát, majd a bárban odasomfordál a lányhoz (Zoe Kazan), aki a rettentően béna csajozós duma ellenére elfogadja a meghívást. Az első randijuk után rögtön összegabalyodnak, és a valódi megismerkedés csak ezután – jönne, ha kölcsönös vonzódásukat nem tagadnák egymás és önmaguk előtt. Popkulturális utalásokkal túlterhelt, hadaró beszélgetéseik jelzik az elköteleződéstől való elemi félelmüket, a megvalósult multikulturalizmus világában való bolyongásukat, s csakhamar kiborul a szennyes: egyikük gondosan titkolt lódítása viharos véget vet a kapcsolatuknak. Ám a java még csak ezután jön, és filmünk ekkortájt tér le végleg a csillámporos amerikai romantizálás ösvényéről.
Ahogy a fiú lassan, fokról fokra ébred rá az események valódi tétjére, úgy mi, nézők is vele együtt eszmélünk rá arra, hogy az ő felnövés-történetével párhuzamosan tulajdonképpen egy kíméletlen korképet figyelünk: hiába szeretnénk, a kulturális különbségek letagadhatatlanok, az elkövetett bűnök visszaütnek, a könnyed megbocsátó gesztusok hamisak, az emberi lélek pedig messze bonyolultabb, mint a piros pöttyös lányregények világa. A Rögtönzött szerelem igazi ereje ebben rejlik: úgy mutat be hétköznapi szituációkat, hogy egyszerre utal drámaiságukra és humorukra. Nehéz megállni a felkacagást, amikor Uber-taxit hív a lány, amikor a leendő após szójátékkal próbálkozik egy nehéz nap estéjén, vagy amikor a fiú első generációs pakisztáni szülei rádöbbennek arra, hogy gyermekük egyáltalán nem azt az életet akarja élni, amit ők neki szántak. Showalter érzékeny, biztos kezű rendezőként nem spórolja el az éles helyzeteket egy-egy feloldó poénnal, jelenetvágással vagy cselekményszálváltással, filmje így kétórás hossza ellenére is kompakt és egységes. A forgatókönyv pedig a legnagyobb scriptek erényével büszkélkedhet: annyira életszagú és kiszámíthatatlanul spontán, mintha meg se lenne írva. Kazan a lány szerepében sugárzóan életvidám, a mellékszereplők (Ray Romano, Holly Hunter) egy-egy villanással vétetik észre magukat, Nanjiani pedig bájosan esetlenül játszik ugyan néhány szituációban, de ezt simán elnézhetjük neki, hisz ez az ő története, az ő élete.
Mondják, az igazi párkapcsolat ott kezdődik, ahol a giccses romkomok véget érnek: a révbe éréssel. Talán az amerikanizált, hazug szerelmi történetek könyvben, filmvásznon, interneten érkező garmadája is tehet arról, hogy fiataljaink a felnőttkor küszöbére érve ennyire tanácstalanok. S itt nem segít a hatvanas években lezajlott „szexuális forradalom”: irreális elvárásokat, felszínes érzelmeskedést látnak, majd keserű kudarc és fájdalom éri őket. A Rögtönzött szerelem fontos üzenete, hogy a szerelem – ha igazi – kitartó áldozatvállalásra képes. Minden csillámpor nélkül, egyszerűen, csendesen.
