Csillagórák a Metropolitanben

Ritkán olvas az ember ilyen szívderítő, nincs rá jobb kifejezés: „pozitív kisugárzású” memoárt. Egy zeneszerető, a szépség erőterében élő ember üzenete ez, aki a Gondviselésnek ad hálát munkájáért, amelynek tizenhatezer előadás élménye mellett a kor legnagyobb művészeivel való megismerkedését köszönhette.

A szenyéri születésű fiatalember ‘56-os szerepvállalását követően elmenekült az országból, majd egy világ körüli utazás vargabetűjét követően Amerikában telepedett le. A jezsuita Fordham Egyetem ösztöndíjas hallgatójaként, 1958-ban az iskolai faliújságon észrevett egy hirdetést: jegyszedőket kerestek a Metropolitan Operába. Alfred Hubay, Hubay Jenő hegedűművész-zeneszerző unokaöccse fogadta és vette fel. Előbb a „gyémántpatkós” Met-ben dolgozott, majd miután a régi, elavultnak tartott épületet bontásra ítélték, irodát váltott: 1967-től a Lincoln Center részét képező új műintézmény nézőtéri felügyelője lett.

Így kezdődött… A kötet fejezeteiben nyoma sincs a merev, lineáris szerkesztésnek. A lazán kapcsolódó történetek, anekdoták,
kultúrtörténeti szösszenetek el-elkalandoznak, és olyan természetességgel peregnek, mintha egy közvetlen hangulatú személyes találkozó alkalmával magunk kérdezgetnénk a sokat tapasztalt színházi embert. Krénusz József a szemtanú hitelességével meséli-igazolja azokat a fontos epizódokat és visszhangokat, amelyeket eddig csak innen-onnan szedegethettünk össze a magyar operaénekesek – többek között Svéd, Kónya, Marton, Tokody, Gulyás, Gregor, Rost, Komlósi – New York-i vendégszerepléseivel kapcsolatban.
Az emlékező számtalan műhelytitokra is rávilágít, és ami még fontosabb: emberi oldalról hozza közel a XX. század – máig fénylő – állócsillagait: Leonard Warrent, Jussi Björlinget, Cesare Siepit, Franco Corellit… Természetesen szóba kerül Milanov, Nilsson, Callas, Tebaldi, Price és Horne… – számtalan kiváló művész, akik nem juthattak el hozzánk. No de ki gondolta volna, hogy Rise Stevens – a XX. század közepének első számú Carmenje és Delilája – 1939-ben Siófokon esküdött örök hűséget a részben magyar származású Walter Surovy színésznek, sőt a művészpár a Balaton-parton ünnepelte ötvenedik házassági évfordulóját? Az idős díváról, Maria Jeritzáról, Puccini és Richard Strauss körülrajongott drámai szopránjáról megtudhatjuk, hogy morva származása ellenére (Brünnben született) gyakran hivatkozott magyarságára. („Általában angolul társalogtunk, de néha egy-egy közbeszúrt magyar mondattal bizonyította, hogy otthon van a nyelvünkben is.”) Franco Corelli budapesti fellépést tervezett; a Krénusz úrtól kapott Simándy-lemezt hallgatva még Bánk áriája is megkísértette az olasz tenorsztárt.
A hit és a komolyzene magától értetődő, egymást feltételező szimbiózisa nem meglepetés, mégis elgondolkodtató az a „lélekdemokrácia”, amely a színházi babonákon, a színpadra lépés előtti, felekezet-független keresztvetéseken túl meg-megjelenik e talminak semmiképpen sem mondható New York-i csillogásban. A konvertita Leonard Warrenről például feljegyezték, hogy áttérését követően rendszeres gyónó-áldozó volt.
Krénusz József könyve is egy sor „spirituális vonatkozást” említ. Mint írja, Maria Jeritza időskorára igen vallásos lett. Páholyában gyakran ültek apácák és papok; Terence Cook, New York érseke is többször volt a vendége. A hithű lengyel zsidó családból származó Richard Tucker ugyancsak jó kapcsolatot ápolt az amerikai katolikus egyházzal, többször fellépett a karitász jótékonysági koncertjein. New York neogót főtemplomában – ahol John Grady, a Metropolitan orgonistája is játszott – előadóként vagy egyszerű hívőként sűrűn feltűntek az operaház művészei. A rendhagyó krónika megörökíti Jussi Björling, a „virágos kedvű tenorkirály” egyik kalandos karácsonyesti szereplését. A körülrajongott Cesare Siepi példás családi életet élt. „Hitét őszintén gyakorolta, sokszor találkoztam vele misén a Szent Patrik-székesegyházban. Számos koncertjét ő is az árvaházak javára adta.” A szelíd, családszerető kanadai tenor, Jon Vickers, a „legnagyobb hangú énekes” (a színpadon fékezhetetlen Otello, Canio és Peter Grimes) templomi kórusokban alapozta meg énektudását. Corelli szintén „nagyon jó ember” volt, aki „karrierje csúcsán sem feledkezett meg az elesettekről, (…) és a Katolikus Karitász felkéréseinek is mindig eleget tett.”

A görög–kanadai Teresa Stratas itthon leginkább operafilmekből (Bajazzók, Traviata, Salome) és Metfelvételekről lehet ismerős. Franco Zeffirelli egyik kedvenc szopránja izgalmas, vibráló egyéniség; érzékeny, egzaltált nőalakok ideális tolmácsolója. Muszáj szó szerint idézni Krénusz József róla szóló sorait: Kanadában Teréz anyával hozta őt össze a sors, s a találkozás nagy hatással volt további életére. A világsztár követte a vékony, karizmatikus apácát, s fél évtizeden keresztül minden évben Indiába, a leprások telepeire utazott. Mások elmondása szerint a legalantasabb munkáktól sem riadt vissza. Néha hazajárt, húsz-harminc előadást énekelt végig, amelyek bevételével visszatért Indiába. Soha nem kérkedett missziójával, a vele készült interjúkban kitért az ehhez kapcsolódó kérdések elől. Egyedül keze árulta el titkát, ami a nehéz fizikai munkától és a fertőtlenítőszerektől állandóan ki volt marva, a lúggal dolgozó somogyi mosóasszonyoknál sem láttam hasonlót. Sebek borították a kezét, nem voltak körmei, csuklója betegesen megdagadt. A jelmeztervezők mindig a kezét teljesen eltakaró ruhát szabtak rá. Kevés ilyen nagy lélekkel találkoztam, akiben a szépség, a művészet és a hit ennyire harmonikusan élt volna együtt. A Negyven év a Metropolitan Operában több mint ajánlott olvasmány. Zenebarátnak „igazolás”, a műfajjal barátkozónak pedig jó bevezetés, kalauz, ösztönzés. Egy város, egy színház, az ottani művészvilág és egy boldog élet lezárhatatlan regénye.