Az eső azonban csak nemrég állt el, és amikor a fák közé léptem, egy váratlan szélroham valóságos záport zúdított a nyakamba a leveleken kapaszkodó kövér vízcseppekből. Az eső előcsalogatta a csigákat. Az ösvény közepén kényelmes lassúsággal jókora éti csiga mászott, kicsit odébb fekete csíkkal ékes ligeti csiga igyekezett egyik oldalról a másikra. Az erdei ösvényen sokan járnak, ezért mindig átsegítem a kis vándorokat arra az oldalra, ahová éppen igyekeznek. Ez persze rövid ideig tartó ijedséggel jár, a felemelt állat behúzza a tapogatóit, visszahúzódik a házába – de alig teszem le, megnyugszik. Óvatosan megmozdul, tapogatóit újra kinyújtja, és lassan megindul most már a biztonságos avaron. A csigák szeretik az esőt. Az ösvényen látható kanyargó ezüstös csíkok azt jelezték, hogy már jó néhányan jártak itt korábban is. A csigák tulajdonképpen nem a talajon másznak, hanem a maguk termelte nyálkás anyagon, ami megszáradva ezüstösen csillog. Láttam sajnos széttaposott állatokat is. Egyikük maradványai kerékpárnyomban feküdtek. Csak remélni tudom, hogy a biciklis figyelmetlen volt, és nem készakarva hajtott rá szegény csigára. Nem számoltam, de legalább harminc, házát magával cipelő kis állatot segítettem át a túlsó oldalra, és hat olyan csigát láttam, amelyeken már nem lehet segíteni.
Az eső lázba hozta a csigákat, de nem hozta vissza a madarak éneklő kedvét. Sajnos ez minden évben így van július vége felé. Befejeződtek a költések, kirepültek a fiókák, kezdődik a vedlés, a hímek szépen csengő éneküket erre az évre már elfelejtették. Hangokat persze most is hallottam. Széncinege cserregett és nézett rám kíváncsian egy közeli ágról, szajkó lármázott recsegő hangján, valahol zöld küllő kiáltott hangosan. Az egyik fa törzsén csuszkapár keresgélt és beszélgetett közben egymással. Szokásuk szerint hol felfelé, hol fejjel lefelé szaladgáltak a kérgen, és amikor egyikük átszállt a szomszédos fára, párja nyomban követte. Később fekete rigó riasztott a bokrok között, izgatott hangja azt jelezte: lát valamit, ami nagyon nem tetszik neki. Talán erdei sikló lehetett, de amikor közelebb mentem, a rigó elrepült, én pedig semmit sem láttam. Mély „korr-korr” hangokkal hollópár repült az erdő felett, majd barátka kezdett csettegni a sűrűben. Néhány napja a Népligetben még énekelni hallottam, ugyanott a csilcsalpfüzike is ismételgette kedves „csip-csupját”. Itt, az erdőben is láttam füzikéket, de csak „hüid” hívogatójukat hallatták, nem énekeltek. Dél felé melegen sütött a nap, és visszafelé ugyanazon az ösvényen már egyetlen csigát sem láttam. Csak az eltaposottak maradtak ott szomorú mementóként.
Fotó: Bécsy László
